Jelmagyarázat

• : Filmek, amelyeket igazán szerettem. Nem vagyok túl válogatós, elég könnyen adom ezt a jelet.
• : Filmek, amelyeket nagyon nem szerettem. Elég toleráns vagyok, úgyhogy ritkán szerepel ez az értékelés.

A fegfrissebb filmek

Hajrá boldogság (április 15.)

Nemsokára...

Gettó milliomos (február 22.)

Danny Boyle egyről a kettőre lépett. Eddig egyfilmes rendezőként tartottam nyilván, ő jegyezte a zseniális kultuszfilmet, a Trainspottingot. (Az az apróság pedig, hogy azóta egy rakás filmet rendezett, nem igazán zavarja a gondolatmenetet, lévén, hogy azokat nem láttam, egyébként is a címlistára nézve úgy tűnik, főleg tucatfilmekről van szó. Ha tévednék, elnézést.) Most viszont kétfilmes rendező lett. A Gettómilliomos, amelyet egyébként az Oscar-osztás előestéjén láttam (biztosan az élmény hatására elszabaduló elemi erejű agyhullámaim járultak hozzá az elsöprő díjesőhöz... ;-), méltó társa a Trainspottingnak. Sok szempontból párhuzamba is állítható a két film. A kezdés pl. azonnal megadja az alaphangot mind a kettőben, remek pörgős zenékkel, remek pörgős vágásokkal szögezi székéhez a nézőt. Aztán a sztori is mutat hasonlóságot, annyiban mindenképp, hogy Danny Boyle sem Skóciában, sem Indiában nem a felső tízezer kifinomult problémáit boncolgatja. Hősünk Jamal, Bombay egyik nyomornegyedéből indul, és ehhez képest tulajdonképpen már a film elejére tisztes "karriert" fut be: éppen teásfiú egy call centerben - ez mondjuk magyarországi viszonylatban kb. a takarítónő szintje lehet a hierarchiában). Jamal elindul a Legyen Ön is Milliomos helyi változatában. ahol olyan messzire jut, hogy csalással vádolják meg és lecsukják. A film a rendőrörsön indul, ahol Jamalnak hosszas vallatás során kell megmagyaráznia, honnan tudhatta ő, a tanulatlan "slumdog" (azaz gettókutya) a megannyi bonyolult kérdésre a választ. Jamal pedig vall, és közben megismerjük az életét, és egy kicsit megismerjük India kevésbé napos oldalát, ahol számtalan árvagyerek kerül koldusmaffiák kezére, ahol hindu szélsőségesek muzulmánokat koncolnak fel (és viszont, gondolom), ahol a nyomornegyedekben felnövő generációk a "legjobb" esélye a kiemelkedésre a bűnözés. Szóval kemény sorsa van Jamalnak és kemény film a Gettómilliomos. Meg egyben tündérmese is. Vagy a fene tudja. Talán tündérmese, amennyiben valószínűtlen fordulatok sora kell a szerencsés véghez. De mégsem csak tündérmese, mert arról is szól a film, hogy a nyomor és a bűnözés között mégiscsak van a kiemelkedésnek egy vékony tisztességes ösvénye és mégiscsak rajtunk múlik, végigmegyünk-e ezen az ösvényen. Ha végigmegyünk (és ez már persze részben tündérmese) akkor elnyerjük méltó jutalmunkat. Szerencsésen keveredik az indiai és az európai film is (már amennyire ezt az indiai filmekről olvasott cikkek alapján állíthatom). A kegyetlen, fájdalmas jelenetek, keserű poénok, az élesszemű rácsodálkozás az egyszerre gyönyörű és taszító Indiára adja az európai ízeket. Az érzelmes, már-már giccses szerelmi szál az indiait. Mert amennyivel nyersebb és kegyetlenebb az indiai valóság az európainál, annyival naívabb és tisztább az indiai film. Mi filmjeink realisták, sőt gyakran cinikusak. Az indiaiak viszont mesélnek, tiszta szerelmekről és a jó győzelméről. Stílusban is megmaradtak az ötvenes-hatvanas évek nagy amerikai szórakoztató filmjeinek, musical-jeinek tiszta, erkölcsös, de életszerűtlen, sematikus és néha giccsesnek tűnő stílusánál. Szóval ez a fura keverék egy csodálatos filmet eredményezett, ahol egyensúlyban van a realitás a mesével: a mese magával ragad, a realitás meg hitelessé tesz.

Vicky Christina Barcelona (január 26.)

A Spanyol Turisztikai Hivatal, a Katalán Turisztikai Szövetség, az Antoni Gaudi Emlékbizottság és Woody Allen bemutatja a Vicky Cristina Barcelona című promóciós vígjátékot. A film aranyfokozatú támogatói közé tartoznak továbbá a Hollywoodi Filmes Szakszervezet Nyaralási Ügyek Szekciója, a Macsó Szeretők Társasága, a Temperamentumos Latin Donnák Köre, a Kalandvágyó Amerikai Csajok Klubja, az Idióta De Jólmenő Amerikai Férjek Érdekvédelmi Szövetsége, továbbá a Spanyol-Amerikai Közhelyszótár. Szóval az úgy volt, hogy Woody Allen és társasága megunta a ködös, nyálkás Londont és melegebb vidékre vágyott. Remek szövetségesre talált ebben a hollywoodi spanyol különítmény néhány tagjában, akik szerettek volna kis időre hazaruccanni. Gyorsan összedobtak hát egy filmötletet, házaltak egy kicsit itt-ott és máris kezdődhetett a forgatás Barcelona kellemes városában. Egy-két kiruccanást is beleírtak a forgatókönyvbe, elvégre nem lehet hetekig a városban tespedni ugyebár. A forgatáson mindenki kellemesen érezte magát, sziesztáztak sokat, itták a finom spanyol borokat, fényképezgették a turistalátványosságokat, flörtölgettek, közben még a film is elkészült valahogy. Tulajdonképp nem is lett olyan rossz. A történet majdnem minden igényt kielégít, egyedül az amerikai pasikat idegeníti el kissé, mivel a történet lényege, hogy Spanyolországban tébláboló amerikai csajok az unalmas amerikai pasijaikból kiszeretnek a sármos, bővérű és nagydumás spanyol szerető kedvéért. Hát, erre viszonylag kevés gringó srác fogja elvinni a kedvesét Valentin napon. Szingli, illetve barátjuktól egy mozi erejéig elszakadni képes csajoknak viszont ideális szórakozás a film. Amerikán kívül egyébként férfiak is megnézhetik, ők ugyanis önérzetük megsértése nélkül azonosulhatnak a latin szeretővel és kiélhetik esetleges rejtett jenkiellenes érzelmeiket. A filmet átszövi a szokásos vúdielenes irónia, egy kicsit mindenki saját maga paródiáját játssza, ez pedig épp elegendő fűszerezést ad az amúgy kiszámítható történetnek. Hogy Woody Allen ennél klasszisokkal jobb filmet is csinált már? Hát igen, de hát ez van. Akinek nem tetszik, az keressen magának egy hollywoodi vígszörnyűséget mondjuk Ben Stillerrel és akkor rájöhet, hogy az öreg Woody még egy ilyen magához képest gyenguska filmmel is ezerszer szórakoztatóbb.

Cincin lovag (január 3.)

Eszter lányom belépett a mozilátogató korba. Tavaly novemberben vitte az anyja moziba először, a Madagaszkár 2. részét azóta is emlegeti. A Cincin lovagot amúgy átlagosnak mondanám, se a látvány, se a történet nem emeli ki a galivúdi animációs filmek tömegéből. Ami persze azt is jelenti, hogy azért meg lehet nézni.

Kedvencek

2008 legjobbjai

A nyomozó

Gigor Attila első filmje végülis egy jól sikerült eurokonform artmozi. Továbbá egy krimi. Az eurokonform artmozi kifejezés értelmezése persze vitára adhat okot, ezért elmondom, mit értek alatta: nagyjából azokat a (nem is mindig, de leginkább európai) filmeket, amiknek ugyan igazából ugyanúgy nincs semmi mondanivalójuk, mint mondjuk egy galivúdi csihipuhi filmnek, de a stílusukban határozottan különböznek azoktól. Lassabb sztori (általában sokkal döcögösebb is), több kisérletezőkedv a kamerabeállításokkal, az idősíkokkal, a karakterekkel, kicsit több szimbólum, utalás; társadalmi vagy egyéni problémák árnyaltabb bemutatása, kevesebb action és több hangulat, nagyjából ezek talán a legfőbb jellemzők. Szóval egy kicsit több egyéniség és intellektuális kihívás, mint a galivúdi társak, de azért semmi komoly, katarzis kizárva. Ezek azok a filmek, amelyeket általában nem valamelyik a Palace moziban adnak, hanem az Art Mozi hálózatban, és nem kólázó nagykamaszok, hanem teázgató egyetemisták jelentik a törzsközönséget. (Annyit még hozzátennék, hogy erről a filmtípusról a Filmvilágban olvastam egy cikket nemtudomhány éve, a jellemzés is nagyjából onnan származik, szóval illene belinkelni ide a cikket, de persze nem találom az istennek se...) Szóval a nyomozó bárhol Európában megállná (és nyílván meg is fogja) a helyét a helyi Művész vagy Toldi moziban. Remek az indítás. Van egy jól eltalált főszereplő, magányos, gátlásos, flegma és kórboncnok. Vannak jól eltalált mellékszereplők is, pl. rögtön a barátnője, vannak jól eltalált hangulatok, beállítások, jelenetek. Van egy sztori, ami ugyan elsőre sem túl bonyolult, de azért a magyar átlagnál egy picit jobb. Van egy jól sikerült - kicsit Woody Allen mintájú, legalábbis én nála láttam hasonlót - fogás, ami végigkiséri a filmet, amikor időnként a főhős "gondolatait" mutatja a kamera, ezek a film legjobb jelenetei közé tartoznak. Vannak persze hibák is, elsősorban a forgatókönyv környékén keresendők: elvarratlan szálak, átlátható sztori, következetlenségek (jellemekben is). Összességében megkaptam amit vártam, egy szerethető, egy-két momentumában emlékezetes filmet. Aki kedveli ezt a kategóriát, annak ajánlani tudom.

Caramel

Láttunk egy francia-libanoni filmet. Igazából libanoni történet, francia minták alapján. A szereplők, a környezet, a sztori libanoni, de a filmkészítés stílusa alapján lehetne egy francia film is, mondjuk Eric Rohmer vagy Agnes Jaoui rendezésében. Ami persze nem baj, sőt. A film további nagy előnye a lokális ízek és az időtlen témák keveredése. Egyfelől olyan női dilemmákat testesít meg az öt női főszereplő sorsa, amelyek bárhol előfordulhatnak (és elő is fordulnak), ezért aztán a néző a számára is ismerős helyzet miatt könnyebben azonosul hőseivel (a női nézők mindenképp: a pasiknak talán inkább a sármos rendőr ajánlható erre a célra...;-) Másfelől viszont a libanoni környezet kellően egzotikus ahhoz, hogy önmagában is újat mondjon. Egy ország, amely a hírekben polgárháborús harcok, külső megszállás és vallási-politikai megosztottság okán szerepel, ebben a filmben egy kicsit más arcot mutat. Egy olyan országét, ahol ugyan létezik a megosztottság keresztény és muzulmán, hagyományos és modern, arabul beszélő és francia anyanyelvű polgárok között, ahol sok a fegyveres rendőr az utcán, de ahol ezek az ellentétek megférnek egymással és egy élhető, szerethető ország képét mutatják, ahol a szereplők természetesen élnek együtt mindezekkel. És ahol a bajaik forrása talán nem annyira a fent említett megosztottság, hanem sokkal inkább az örök női sors, a magány, a szerelem illetve annak hiánya, az öregedés. Persze azért a helyi társadalmi környezet nagyon is meghatározza azt, hogyan élik meg ezeket az örök helyzeteket, és ez is igencsak benne van a filmben. Az európai emancipáció nem járta még át a libanoni társadalmat, hogy finoman fogalmazzak. A fiatal menyasszony pl. azon aggódik, mi lesz, ha megtudja a vőlegénye, hogy ő már nem szűz (mellesleg az anyja elől is titkolja ezt). Sőt, láthatólag törvényi szabályok is hivatottak a jó erkölcs (főleg persze a nők jó erkölcsének) őrzésére: a szállodában szobát foglaló fiatal párnak igazolvánnyal kéne igazolnia házasságukat. Szóval a női rendező (Nadine Labaki) finoman panaszkodik egy kicsit a nőket illető állapotok miatt. De persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy nagyon jól élvezhető, szerethető film kerekedik a Karamellből nem túl könnyed, nem túl komoly, kicsit közhelyes, de azért annyira talán mégse. Nem gondolkodtat el túl mélyen, nem fogom katartikus élményként számon tartani, de arra jó, hogy az úri pesti közönség beüljön rá egy art mozi kora esti előadására.

2007 legjobbjai

Mások élete

Szürkeség, alaposság, morál, hatalom. Ezek a szavak forognak a fejemben ezután a nagyon német film után. Amely egyébként nagy film, megrendítő film. Először is, magávalragadó az atmoszférája: az NDK világ szürkesége és korlátoltsága süt minden kockájából. A szürke épületek, a szürke Trabantok és Wartburgok, a szürke ruhába öltözött emberek. A középszer világa. Ugyanakkor alapos világ is: a Stasi alapos munkát végez, amikor bepoloskáz egy lakást és alapos munkát végez, amikor minden állampolgárról gondosan vezetett aktát raktároz, precíz rendben. (Később az egyesített német állam hasonló precízitással tárolja majd a megnyitott aktákat, legfeljebb a technológia lesz modernebb. Hiába, az alaposság veleszületett német tulajdonság.) De a morál, az etikus viselkedés utáni vágy is valahol egy nagyon német tulajdonság, és erről is szól a film. A morális érzék okozza, hogy az egyébként megalkuvó, konformista iró végül szembeszáll a kommunista rezsimmel és a morális érzék okozza, hogy a megfigyelésével megbízott Stasi ügynök végül követi a példáját. Az érdekesebb (és nyílván egyáltalán nem jellemző) eset persze a Stasi ügynöké, aki hatalmas átalakuláson megy át. A szürke, sivár személyes világú, de rendkívül pedáns és rendszerhű bürokrata a népszerű író megfigyelése során szembesül azzal, hogyan tapossa el a hatalom a tehetséget és képmutató módon hogyan tiporja sárba a saját hivatalos eszméit. Bár hősünk szürke kisember, van benne erkölcsi érzék és a maga módján a film végén ő is szembeszáll a hatalommal, sőt meg is fricskázza az orrát. A film mellesleg számunkra, magyarok számára is tanulságos. Példa arra, hogyan nézhet szembe egy nemzet a múltjával és hogyan tisztulhat meg a szembenézés által. (Egyébként nem ez az első német példa: már a második világháború után is lezajlott Németországban - pontosabban a nyugati felében - egy szembenézési folyamat a náci bűnökkel, hasonló következetességgel.) Ehhez azonban első lépés, a következetesség: mindent nyilvánossá kell tenni. Nem kenjük el a dolgokat, nem mismásolunk: mindent kiadunk. Nem úgy mint nálunk, ahol eleinte a politikai leszámolás eszköze volt az ügynöklista, manapság pedig számomra teljesen átláthatalan, milyen alapon derül ki egy-egy közszereplőről, hogy aláírt. Az mindenesetre azonos, hogy akárkiről is derül ki, az igazi katarzis elmarad. Az illető hallgat vagy mentegetőzik ("nem írtam soha semmi terhelőt másokról, védtem őket, tiszta a lelkiismeretem", stb.), elhangzik egy-két semmitmondó, közhelyes nyilatkozat a valamilyen módon érintettek és más közszereplők részéről részéről ("a rendszer áldozata volt", "személyes tragédia" mondják a saját szekértáborbeliek, "erkölcsi nulla", "mindig is tudtam" mondják a másik oldalon), az átlagember csak vállat von és nem érdekli az egész. Ha már itt tartunk, még valami eszembe jut a filmről, pontosabban még valaki. Szabó István, akiről nagyjából két éve derült ki, hogy szintén ügynök volt főiskolás korában, jelentett társairól, nem is keveset. Ami a személyes szerepét illeti, tipikus példája a magyaros elkenésnek: amíg nem derült ki, mélyen hallgatott (sunyított, mondaná anyukám), amikor kiderült az eset, akkor előadott egy hihetetlen és elég hamar megcáfolt verziót arról, milyen hősiesen is viselkedett ő tulajdonképp. A filmes és tágabb társadalom pedig nagyjából kiállt mellette: nagy rendező, Oscar-díjasunk, hát csak nem fogjuk meghurcolni, vagy akár csak kényelmetlen helyzetbe hozni. A következő filmszemlén - ahol éppen a Rokonok premierje volt, még a szokásosnál is erősebb vastapsot kapott, amely a megbocsátást volt hivatva jelképezni. Pedig Szabónak biztosan okozott lelkifurdalást múltja és hitelesen felvállalhatta volna a személyes szembenézést is, ha korábban nem, hát 1989 után. Mert a "művész" amúgy felvállalta azt: egész életművét átszövi a tehetséges de megalkuvó egyén és az őt megrontó hatalom viszonyának taglalása. Már a Brandauer-féle trilógia élen a Mephisto-val is erről szólt, de a legegyértelműbben a Szembesítés-ben nézhetünk szembe ezzel a erkölcsi dilemmával, méghozzá igen magas színvonalon. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy ezekben filmekben Szabó egyértelműen felmentené hőseit, illetve önmagát. Sőt. Csak hát az a sunyítás. Meg az a blabla, amit leadott, amikor lebukott. Azt nem kellett volna. Sajnos saját maga nem bírta ki a "szembesítést". És persze mi magyarok sem bírtuk ki.

Dnevnoy Dozor / Daywatch

A második rész, ezt Stockholmban csíptem el, de remélem hozzánk is eljut. Imádtam az első részt (ld. Éjszakai őrség), imádtam ezt is. Eredeti történet, frenetikus gagek, minőségi és eredeti látványvilág és egy kis egzotikus "orosz" beütés teszik igazi kultuszfilmmé.

A Faun labirintusa

Sötét látomás egy sötét korból. A Franco győzelme után játszódó történet hőse egy kb. tíz éves félárva kislány, akinek anyja égy rideg, szigorú francoista katonatiszthez ment feleségűl. A lány valósága félelemmel szeretethiánnyal, bizonytalansággal és kilátástalansággal van tele, nem csoda hát, hogy fantáziavilágba próbál menekülni előle. Azonban a fantáziavilág ugyanolyan nyomasztó, mint a valóság. Nincs menekvés, a valóság utánanyúl. Ahogy azt mi Közép Európában is tudjuk, a történelem rátelepszik az egyén életére. Még egy gyerek sem menekülhet.

2006 legjobbjai

Az ember gyermeke

Valami nem stimmel. Még nem tudjuk, mi fogja a vesztünket okozni, a felmelegedés, vagy a harmadik világháború (vagy leginkább a kettő együtt), de az biztos, valami nagy baj készülődik. Legalábbis ez sokak félelme, és ez kifejeződik a rengeteg világvége filmben is, ami mostanában kijön Hollywood műhelyeiből. Ez is egy ilyen film, a jobbik fajtából, Alfonso Cuaron rendezésében. Itt az alapsztori abból a kissé misztikus feltételezésből indul ki, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem születne több gyerek. Hát, ez valami olyasmi társadalmi szinten, mint amikor valakivel közlik, hogy rákos és van hátra öt éve: még élhetsz valamennyit, de a halál árnyéka rajtad van. Ti emberek, még leélhetitek a saját életeteket, de gyerekeitek már nem lesznek. Nem egy kellemes tudat, bele is roppan a társadalom, de ez már a film sztorija. Nagy Britannia még tartja magát, a világ többi része összeomlott. Persze a brit demokrácia már a múlté, egyfajta katonai diktatúra tart rendet, illetve tart fenn egy folyamatos rendkívüli állapotot, hogy megbírkózzon a menekültek áradatával, a terroristákkal és a gazdasági összeomlással. Ez idáig elég sematikusan hangzik, de a film nem az. Valahogy sikerül egy nagyon érdekes és aggasztó látomásban elegyíteni azt, ami ma van, azzal, amivé mindez válhat. Apropó Cuaron: egyike a Hollywoodban nemrég befutott mexikói kontingensnek. Én valamikor a 90-es években láttam tőle a Sólo con tu pareja című filmet (a magyar címe valami olyasmi volt, hogy "Rettegés az AIDS idején", de ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy rendes moziforgalmazásban láttam-e, vagy valamilyen filmfesztivál/filmhét kapcsán, valószínűleg az utóbbi), ami egy szellemes és frenetikus vígjáték volt, még Mexikóban. Manapság már Hollywoodban filmez, a legismertebb filmje valószínűleg a Harry Potter és azazkabani fogoly, nem mellesleg az eddigi legjobb Harry Potter, szvsz.

Kebab Connection

Német válasz a Bazi nagy görög lagzira. Talán még jobb is, mint az eredeti. A "szokásos" multikulti poénok mellett rengeteg filmparódia található benne, főleg kungfu filmekről, de még a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenete is új értelmezést nyer.

Az igazság fogságában

Amikor itthon bemutatták, akkor a tartalmi ismertetők illetve a kritikák alapján úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert - bár dicsérték a filmet és Atom Egoyan színvonalas rendező - nem igazán fogott meg a téma. Aztán Helsinkiben volt egy szabad délelőttöm, beestem a legközelebbi moziba és éppen ezt vetítették, így megnéztem. Nem bántam meg. Az ötvenes évek Amerikája a tömegmédia korának kezdete, ugyanakkor a társadalom a mainál - vagy legalábbis a hatvanas évekhez képest - még sokkal konzervatívabb (a felszínen mindenképp). A film két korabeli szupersztár története, egy humorista duó két tagjáé, akik karrierjük csúcsán állnak és "jó dolgukban" nem tudják már, mit csináljanak: dorbézolnak, csajoznak, kábítószereznek, titokban összeverik a nekik nem tetsző nézőket, elcsábítanak feleségeket, bármi belefér, következmények nélkül. A médiának szüksége van rájuk és az üzlet érdekében minden elsimítanak. Aztán egyszer egy lányt holtan találnak a szállodai szobájukban és bár ezt is eltussolják, ezúttal átlépnek egy határt és a saját lelkiismeretük már nem hagyja őket nyugodni: a duó röviddel ezután felbomlik és bár egyénileg is sikeresek maradnak, karrierjük lassan leszálló ágba kerül. Bár az eredeti megérzésemet is korrektnek tartom, azért valamennyire mégis megfogott a film. Jók a szereplők, jó a rendezés, markáns a hangulat és végülis mond is valami izgalmasat és időtlent a média hatásáról, a sztárokról, még akkor is, ha - számomra kevésbé izgalmasan - a sztárokra koncentrál.

Matchpoint

Ezúttal nem a szokásos Woody Allen-es bohóckodás zajlik, hanem egy Balzac-os karriertörténet és Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődésének modern, némi cinizmussal átitatott (pl. a bűnhődés elmarad) keverékét láthatjuk. Egyébként a film remek, és nekem mint erősen plebejus beállítottságú nézőnek különösen tetszik a felső tízezret bíráló vonulata a filmnek, amely egyébként már előfordult Woody Allennél (ld. Small time crooks): bár a modern tömegdemokráciában már az elkülönülés már nem annyira teljes, azért azt még mindig megnézik, kit engednek be a köreikbe. Az időnkénti vérfrissítés persze elengedhetetlen, de a befogadásnak számos feltétele van, többek között az azonosulás és engedelmesség képessége.

2005 legjobbjai

A bukás (az év legjobbja!)

Bruno Ganz tökéletes alakítása csak egy érv a film mellett, amely történetileg is hiteles, megrázó módon mutatja be Hitler őrűlt uralmának még őrűltebb utolsó napjait. Ekkor már Hitler is látta az elkerülhetetlen összeomlást, de hagyta szenvedni népét, mert "a vesztes nép pusztulást érdemel". Ennek megfelelően a film értelmetlen és sokkoló halálok sorozatát mutatja be: tízéves újoncok esnek el Berlin utcáin orosz golyózáporban, vagy éppen bújkáló dezertőröket lőnek le Gestapós különítmények. Hitler hatalmát mutatja, hogy sokan még ekkor is istenítették, belső meggyőződésből engedelmeskedtek neki és még az öngyilkosságba is követték. A legmegdöbbentőbb Göbbelsné példája, aki hat gyerekét is meggyilkolta, mondván, hogy nem érdemes élniük a jövendő, nemzetiszocializmus nélküli, világban. A film erős figyelmeztetés: óvakodj a diktátoroktól!

Dallas Pashamende (a "legjobb magyar film" kategóriában)

Remek atmoszférájú film, remek színészekkel (mindkét főszereplő nagyot alakít) és egy kissé kiszámítható, kissé galivúdiasan közhelyes, de ennek ellenére magyar viszonylatban meglepően élvezhető és "folyékony" történet. A film fő erénye a képek és a főleg amatőr szereplőgárda által teremtett hangulat, illetve a sokkoló környezet. Biztos, hogy egy ilyen film nem fogja megoldani a cigányság problémáját, de legalább együttérzést kelthet a "ganz unten" élő, reménytelen és kiszolgáltatott emberek iránt.

Nócsnoj dozor / Éjszakai őrség (A "Hollywood" kategóriában)

A birodalom visszavág. Az oroszok a hidegháború elvesztése után hazai pályán hívták ki az amcsikat: közönségfilmet készítettek. A halivúdi dominancia megtöréséig még hosszú az út, de az Éjszakai Őrség ezzel együtt is figyelemre méltó. Minden elem adott hogy egy újabb kultuszfilmmel gazdagodjon a fantasyk népes rajongótábora. Egyedi képi világ, gyors ritmusú és meglepő fordulatokat tartogató sztori, remek szereplők jellemzik. Trilógiáról lévén szó, a folytatás is adott, már várom is. Az amcsik persze tudják mit kell tenniük a hegemóniájuk megőrzéséhez: egyszerűen megvették a filmet, így aztán azt nemzetközileg a 20th Century Fox forgalmazza.

Mint egy angyal

Agnes Jaoui előző filmjét (Le gout des autres / Ízlés dolga) az év legjobbjai közé választottam, így nyílvánvaló volt, hogy az új filmjét is meg kell néznem. Nem csalódtam, az új mű ugyanolyan izgalmas és magával ragadó, mint az elődje. A rendezőnő fő témája, úgy látszik, annak bemutatása, mennyire hajlamosak az emberek vágyálmokat kergetni a magánéletükben, és milyen nehezen jönnek rá, hogy könnyedén megtalálnák a boldogságukat, ha a környezetükben lévő embereket nem megbántanák, hanem tisztelnék, szeretnék és bíznának bennük.

Hervadó virágok

Lassú léptű, látszólag unalmas mozi, se izgalom, se ézelmek. Aztán egy idő után érdekessé válik a történet, ahogy a már nem teljesen fiatal néző szembesül azzal, hogy a szintén nem teljesen fiatal szereplők milyen különböző életutakat járnak be. A főszereplő egy gazdag, öregedő agglegény, aki már nem is akar családot. Aztán egyszer csak kap egy névtelen levelet, amelyben arról értesíti egykorvolt barátnője, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Némi habozás után útra kel, hogy felkeresse a szóbajöhető barátnőket és megtalálja a fiát. Ahogy sorban látogatást tesz a volt barátnőknél, szembesül azzal, milyen különböző módon félresiklott életutakat jártak be és ahogy legtöbbjükön látja a boldogtalanságot, lassan rájön,hogy a saját élete is félresiklott. Ahogy járja tovább az útját, egyre inkább meg akarja találni a fiát, mintha a vele való találkozás helyrehozhatna egy elrontott életet. Legalábbis ez az én értelmezésem, bár a szikár történet elég rejtélyes ahhoz, hogy másképp is lehessen interpretálni.

2004 legjobbjai

A barbárok inváziója

Valamikor a 80-as években láttam egy kanadai francia filmet, a címe Az amerikai birodalom hanyatlása, volt. A történetre már alig emlékszem, ránézésre amolyan Eric Rohmer féle beszélgetős mozi volt egy baráti társaság gyűlt össze egy tóparti házban és a (főleg szexuális) kalandjaikról, érzéseikről, gondolataikról beszélgettek, franciás könnyedséggel, de ugyanakkor filozofálgatva is. A cím érdekes ellentétben állt a film idilli hangulatával, amelyet a néha komolyra forduló beszélgetések tartalma magyarázott csak meg, bár őszintén szólva nem emlékszem, hogy igazán sikerült volna megfejtenem a rejtélyes címet, ha igen akkor azt mostanra már elfelejtettem. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem ez a film, mint az egyik nagy moziélményem. Így aztán nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy A barbárok inváziója ennek a korábbi filmnek a "folytatása". A történet sokkal kevésbbé idilli: az egyik főszereplő halálos beteg és a Londonból hazatérő tőzsdeügynök fia megpróbálja utolsó hónapjait szebbé tenni. Ebben egyrészt segítségére vannak a beteg barátai (az előző film főszereplői) és a fiú rengeteg penze, amelyet rámenősen arra használ fel, hogy a magyarhoz nagyon hasonlóan lerobbant állapotban levő kanadai egészségügy elszomorító és embertelen szolgáltatási szintjénél jobb körülméyeket teremtsen. A film kevésbbé beszélgetős, mint a korábbi történet és sokkal direktebben mutat be egy hanyatló, értékválsággal küzdő társadalmat, amelyet a pénz ural. A szemlélet merőben meglepő egy a "birodalom" központjának tőszomszédságában készült filmtől, már-már közép-európai szemmel mutatva be az elhanyagolt állami szektor nyomorúságát.

Szezon (A "legjobb magyar film" kategóriában)

Négy magyar filmet láttam 2004-ben és alapvetően mindegyik tetszett. A Talán a Kontroll volt a másik fő jelöltem, de végül ezt választottam: a Szezon a Moszkva tér rendezőjének új filmje, ha lehet, még jobb is, mint az előző. Ezúttal a rendszerváltozás utáni időszak hangulatát mutatja be a film, három pincérfiú történetén keresztül. A történet egyszerű és nem túl eseménydús, de ezúttal ezt nem érzem gondnak, a film lényege éppen a nagy történések hiánya, a nagyjából kilátástalan, kiszolgáltatott alkalmazotti lét bemutatása. Bár nem tökéletes alkotás, a Szezon remek film, amelynek a hangulata megfogja a nézőt.

Elveszett jelentés

Két amerikai Tokióban. Otthon észre se vennék egymást, de itt, egy érthetetlen és idegen világban, érzékenyebbé válva belső hasonlóságukra egymásba gabalyodnak. Ez persze nem egy szokásos szerelmi történet, a felek tudják, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője és a film nem is elsősorban erről szól, hanem talán arról az elveszettségről, amit egy idegen országban érezhetünk és arról, hogyan segíthet ez az elveszettség abban, hogy egy kicsit jobban tisztába jöjjünk önmagunkkal.

Nagy Hal

Tim Burton nagyon elgondolkodtató, nagyon egyéni és mégis nagyon amerikai (jó értelemben!) filmet készített. Egy nagyotmondó és igen színes képzelőerejű apa és a realista fiú konfliktusáról szóló történet, amelyben a fiú lassan rádöbben, hogy az apa képzelt világa talán valódibb, mint gondolta. Ez a megkapó fantáziájú film kifordítja az amerikai filmek szokásos kötelezően optimista (mondhatni voluntarista) üzenetét: nem azt mondja, hogy ha erősen akarjuk, minden álmunkat valóra válthatjuk, hanem azt, hogy még a megvalósíthatatlan álmaink is inkább mi vagyunk, mint az álomtalan valóságunk.

2003 legjobbjai

A múlt nélküli ember / Mies vailla menneisyyttä

Csodálatos film, igazi csemege! Finnország alulnézetből. Ballada egy férfiról, akit huligánok fejbevernek, elveszti az emlékezetét és a semmiből kell újrakezdenie életét. A film két mondanivalót is tartogat nézője számára, mindkettő jellegzetesen finn. Az egyik az, hogy akármilyen alul is van valaki, kemény munkával és kis szerencsével felküzdheti magát. Ahogy a női főszereplő (az Üdvhadseregnél dolgozó levesosztó lány) mondja, itt a Földön nem számíthatunk Isten közreműködésére, így magunknak kell sorsunkat a kezünkbe venni. Ez persze lehetne egy halivúdi rágógumimozi témája is, de Kaurismaki hitelesen tudja előadni a sztorit. A másik mondanivaló pedig a többségi, gazdag társadalom kritikája és szimpátia az elesettek iránt, ami meg akár egy kommunista propaganda film is lehetne, de megint hitelessé teszi a filmen átsütő együttérzés és az előadásmód. Apropó, előadásmód: a szokásos balladai tömörségű párbeszédek, és a fanyar fapofa humor, amely már a korábbi Kaurismäki filmek jellemzője volt, itt is megtalálható.

Minden vagy semmi

Mike Leigh legújabb remeke! Csóró, lerobbant családok reménytelen életekkel, akik csak akkor tudják elviselni az életet, ha van valaki, akit szerethetnek és aki szereti őket.

Kelj fel komám, ne aludjál

Jancsó negyedik "Kapa és Pepe" filmje, meglepő és talán kissé szégyenletes, hogy az előző hármat nem láttam. Talán majd ezután. A film stílusa nem ismeretlen, a tavalyi szenzációs Legkisebb film a legnagyobb magyarról ugyanezt a szemtelen, polgárpukkasztó, de talán a poénok kavalkádjában kissé elvesző stílust képviseli. Még a témaválasztás is hasonló, mindkét film a magyarságtudatról és a történelemfelfogásról szól, alaposan odamondogatva a sajnos nem is olyan kevés magyarkodó nacionalistának. Jancsó filmje sötétebb, a humor feketébb és a téma súlyosabb. Jancsó filmjének javára szól, hogy a filmes eszközöket (képi világ, beállítások, stb.) profibban használja, mint fiatalabb kollégái. Ugyanakkor a stílus a rövidebb alkotásoknak kedvez, a másfél órás időtartamot érzésem szerint nem tudja teljesen kitölteni Jancsó, sok az üresjárat, az önmagáért való ökörködés. Így is mindenképp egy remek, elgondolkodtató egyéni alkotást látunk, nem mellékesen remek zenei betétekkel (a Bëlga magyar hip-hopja egyszerűen frenetikus, és persze Lovasiék sem rosszak!). Jancsó szelleme még nyolcvan körül is figyelemre méltóan friss és nyitott.

2002 legjobbjai

Sĺnger frĺn andra vĺningen / Dalok a második emeletről

Csodálatos film, messze az év legjobbja számomra! Szomorú, felkavaró mozi az emberi élet reménytelenségéről és magányosságáról, meg arról a modern társadalomról, amely az emberi lét eme örök problémáiban nemhogy semmilyen segítséget nem nyújt az egyén számára, hanem még fel is erősíti ezeket. A film alapja (a számomra egyébként sajnos ismeretlen) Cesar Vallejo költészete, így az sem meglepő, hogy a film is inkább egy költemény: nem egy klasszikus lineáris történet, inkább képek, jelenetek összessége, amelyek az érzékeinkre és az érzelmeinkre hatnak. Embereket látunk, akik elveszetten és reménytelenül élik életüket, szembesülnek bűneikkel, de legfőképpen szembesülnek azzal, hogy életük kilátástalan és a legnagyobb tömegben is magányosak. Ahogy haladunk előre, a jelenetek egyre szürreálisabbak, bár ezt a szürrealizmust tekinthetjük úgy is, mint a társadalmunk igazi természetét bemutató képeket. Talán csak a Brazil emelkedik hasonló következetes szintjére a a furcsa, fantasztikusan egyéni látomásoknak, amelyek mégis valami nagyon alapvető és valóságos dolgot mondanak el a világunkról. Ritkán nézek meg moziban másodszor is egy filmet, most megtettem, nem csak azért, hogy jobban megértsem a képekben, jelenetekben megbúvó szimbolikus üzeneteket, hanem azért is, hogy újra átéljem a film által keltett az érzéseket. Sötét és reménytelen képet fest társadalmunkról Roy Andersson, de talán ezentúl több együttérzéssel közeledünk másokhoz, legyenek azok alkoholisták, koldusok, bevándorlók, elmebetegek, vagy bármelyik unalmas, szürke utitársunk egy buszon.

Hukkle (a "legjobb magyar film" kategóriában)

A "zajok mozija" egy dunántúli kis fali életét mutatja be rendhagyó módon. Élő és élettelen anyag, nővények, állatok és emberek egy nagyobb egység részeként vannak bemutatva, az általuk keltett zajokon keresztül. A szél zúgása, a víz csobogása, autók és lovaskocsik zötyögése, disznóröfögés, vakondkaparászás, konyhai zajok, varrógépek zakatolása mind ugyanolyan fontos a zörejek eme jól komponált szimfóniájában. Emberi beszédet is hallunk néha, de a szavak nem kivehetőek. A lassan kibontakozó történetet a képek és zajok összhatásaként értjük meg; a látszólag idilli képek egy beteg és reménytelen helyi társadalmat utatnak be: a férfiak haszontalan herék, jobbára munkanélküliek, a helyi kocsmákban tekéznek. A nők dolgoznak, a nők főznek, és a nők a sötét titkok tudói. Nagyon hatásos film a Hukkle, nem véletlenül söpört be több hazai és nemzetközi díjat. A stílus, a film sajátos képi és "zenei" világa lenyűgöző, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsőfilmes rendezővel van dolgunk.

Taking sides / Szembesítés

A művész és a politika viszonya mindig is Szabó István egyik kedvenc témája volt (lásd az Oscar-díjas Mephisto tehetséges színészét, aki eladja lelkét a náciknak). Szabó ezúttal megtörtént eseményeket dolgoz fel: míg neves pályatársai elhagyják Németországot a náci hatalomátvétel után, Wilhelm Furtwängler, a rendkívül tehetséges karmester úgy dönt, marad és folytatja karrierjét a Berlini Filharmonikusok élén. A háború után emiatt kollaborációval vádolják. A film annak a vizsgálatnak a története, amelyet a megszálló amerikai hatóságok folytatnak le, hogy kivizsgálják, jogos-e a vád. Két egymásnak homlokegyenest ellentmondó erkölcsi álláspontot láthatunk a filmben, amelyeket a két főszereplő képvisel. A Harvey Keitel által remekül megformált amerikai vizsgálótiszt képviseli az egyiket: szerinte Furtwängler erkölcsileg elítélendő, mert elfogadta a náci hatalom által felkínált karriert. Maga a meghurcolt és elgyötört Furtwängler képviseli a másikat: ő azt állítja, ahhoz, hogy segíthessen másokon (a segítségen egyrészt emberek tényleges megmentését értve - Furtwängler sok üldözött zsidón segített a háború alatt - másrészt azt a zenéje által közvetített erkölcsi üzenetet értve, amely a sötét időkben is a "Jót" sugározta) kompromisszumokat kellett kötnie, de soha nem működött együtt ténylegesen a náci hatalommal. A film maga (az eredeti angol cím sugallatával ellentétben) nem foglal állást, a döntést a nézőre bízza. Első látásra az a tény, hogy Furtwängler rokonszenves, intelligens és tehetséges, ugyanakkor az őt elítélni vágyó amerikai tiszt kisszerű és műveletlen biztosítási nyomozó, akiben még a tehetségtelen emberek örök irigysége is munkál, mintha sugallná a néző felmentő itéletét. Azonban ahogy a vizsgálat halad előre, ez az ellenszenves, agresszív, makacs tiszt nehezen megválaszolható, súlyos kérdéseket tesz fel: elfogadható-e bármiféle kompromisszum egy olyan rezsimmel, amely hat millió zsidót gázosít el? Vajon Furtwänglert tényleg csak a segíteni akarás vezérelte tetteiben, vagy inkább a karriervágy? A film után több barátommal is hosszú beszélgetésbe bonyolódtunk ezekről a súlyos erkölcsi kérdésekről, ami talán a legjobb bizonyíték a film nagyszerűségére. A fő téma mellett számomra külön érdekes volt, ahogy a film bemutatta az amerikai és a német kultúrát, ez ugyanis mintha erősítette volna a két főszereplő közti különbséget: a felszínes amerikai (ld. Coca-Cola és rock and roll) szembesül a művészetek, a klasszikus zene, a filozófia, (azaz az általában vett "magas" kultúra) iránt fogékony német beállítottsággal. Mielőtt bárki levonná a szokásos következtetéseket a "bunkó" amerikairól, nem árt mégegyszer emlékeztetni arra, hogy a művelt és fogékony német kultúra nem volt képes megvédeni saját nemzetét (és a világot) a fasizmus borzalmától, ezt éppen a "felszínes" amerikaiak tették meg. Összegezve, aki gondolatébresztő, remekül megírt, rendezett és eljátszott filmet szeretne látni, annak okvetlenül ajánlom a Szembesítést! (Háttéranyag Furtwänglerről angolul!)

Dayereh / A kör

Az iráni filmek régóta a művészmozik ritka de megbecsült vendégei, nem érdemtelenül. A hálózat idei felfedezettje (rögtön három filmjével) Jafar Panahi. Ezek közül választottam ki ezt a filmet (bár a többi is hasonlóan kiváló), amely egy magával ragadó és elszomorító történet. A kör az iráni nők életét mutatja be, kezdve a születéstől, amikor a család fiúgyermekért imádkozik, folytatva a gyermekkorral, amikor a szülők "elvesztik" a felesleges lánygyermeket, majd elérkezve a felnőttkorhoz, amikor a nők minden téren másodrendű állampolgárokká válnak. A kör több kis történet: mindegyik egy nagyvárosban valamilyen okból bolyongó nőt mutat be, akiknek kalandjain keresztül a nőknek a mindennapi élet apró gesztusaiban megnyilvánuló elnyomásának lehetünk tanúi. Az apró jelenetek amelyekben pl. a nőkre úgy szólnak rá, hogy ne dohányozzanak, mint egy gyerekre, minden pamfletnél beszédesebben érzékelteti a nők megalázottságát. Nem akarok a szokásos nyugati felsőbbrendűség hibájába esni és az emberi jogokat sárba tipró muzulmán kulturáról papolni, de a filmet irániak rendezték, tehát úgy tűnik, az iszlám világában is vannak, akik úgy gondolják valami esetleg nem stimmel a nők helyzete körül. Egyébként a film (néhány más iráni filmmel egyetemben) éppen azt mutatja, hogy az iszlám társadalmak sokszínűbbek és egyáltalán nem olyan megújulásra képtelenek, mint azt sokan gondolják. A történet érdekessége mellett hangsúlyoznám, hogy a film művészi eszközeiben is remek: a fényképezés, a vágások, a forgatókönyv mind remekül komponáltan ugyanazt a mondanivalót erősítik.

Iráni filmek, amiket eddig láttam:
• Bad ma ra khahad bord
• Gabbeh
• Dayereh (angolul)
• Badkonake sefid (angolul)
• Raye makhfi (angolul)

Traffic

Remek és elgondolkodtató film a kábítószerkereskedelemről. A történet a Kalifornia és Mexikó közötti drogcsempészet elleni örök és nagyjából reménytelen rendőri harcot mutatja be, de a film igazából azt sugallja, hogy a kábítószer elleni harc rendőri eszközökkel megnyerhetetlen: a kábítószerfogyasztás oka társadalmi és családi problémákban rejlik, így a megoldás (ha létezik egyáltalán) társadalmi és családi erőfeszítések eredménye lehet: egy helyi focipálya építése a kallódó fiatalok energiáinak levezetésére, vagy egy szülő figyelmes beszélgetése tinédzser lányával többet érhet, mint egy drog kartell leleplezése. A forgatókönyv remekül adagolja a ma divatos sok kis független epizódot amelyek végül remek összképet adnak; a kiváló szereplőgárda mellett az operatőri munka érdemel még említést.

2001 legjobbjai

Bad ma ra khahad bord / Szelek szárnyán és Gabbeh

Az iráni filmek nem véletlenül futottak be a művészfilmek világában. Külön kategóriát képviselnek az egyszerű és mégis titokzatos balladai történetek, a szép és egzotikus képek. Filmköltészet mesterfokon. Az utóbbi évek legszebb filmélményei!

Le gout des autres / Ízlés dolga

Kedves, emberi és tanulságos történet. Agnes Jaoui filmje stílusa alapján közeli rokona Eric Rohmer filmjeinek, habár a sztori kevésbé felhőtlen (a kor kevésbé felhőtlen...) Az ízlés dolga bemutatja, milyen nehezen talalják meg az emberek a boldogságukat és megmutatja azt is, miért sikerülnek félre a próbálkozások: néha túlságosan is megbízunk másokban, néha nem eléggé. Néha az előítéleteink gátolnak meg benne, hogy mások értékeit felismerjük, érdekes módon gyakran leginkább azok esnek ebbe a hibába, akik esetleg fennhangon küzdenek az előítéletek ellen.

Moszkva tér

Visszatekintve ez a film nem üti meg a többi kiválasztott alkotás színvonalát, de mindenképp "jutalmazni" akartam egy hazai művet is: idén a korábbinál több magyar filmet láttam és a korábbinál jobban tetszett, amit láttam.

Crouching Tiger, Hidden Dragon / Tigris és Sárkány

Akartam hazait, akartam Hollywood-it is: imhol! A Tigris nagy versenyben volt a Gladiátorral az Oscar versenyben és bár Hollywoodban az utóbbi diadalmaskodott, számomra a két film nem volt egy súlycsoportban: a Gladiátor egy látványos, de középszerű film, míg a Tigris nemcsak remekül rendezett és gyönyörűen fotografált, hanem a története is megkapó és elgondolkodtató.

Ŕ la verticale de l'été / Az élet csodái

Az első vietnami filmem, bár igazából ez egy vietnami-francia koprodukció (így aztán a vietnami szereplők mind franciául beszélnek, ami kissé komikus) és a francia hatás erősen érződik is: ez akár egy tipikus francia film is lehetne a magánélet örök problémáiról, a szerelemről, csalódásokról, a boldogság kereséséről.

Régebbi összefoglalók (angolul):

• 2000 legjobbjai
• 2000 összes filmje
• 1999 legjobbjai
• 1999 összes filmje

Néhány korábbi kedvenc

• Brazil
• Trois couleurs: Rouge
• Romeo és Juliet by Franco Zeffirelli

Filmrendezők:

Az alábbi linkek jelentős része magánszemélyek által szabadidőben karbantartott "rajongói" oldal, amelyeknek állandó elérhetőségét természetesen nem szavatolhatom. A rendezőkről pontos információk (életrajz, filmográfia, stb.) érhetők el a The Internet Movie Database honlapon.

• Gábor Bódy
• István Szabó
• János Szász
• Andrej Tarkovskij
• Jiri Menzel
• Krzysztof Kieslowski
• Andrzej Wajda
• Rainer Werner Fassbinder
• Wim Wenders
• Bille August
• Lars von Trier
• Aki Kaurismaki
• Ingmar Bergman
• Pedro Almodóvar
• Luc Besson
• Luis Bunuel
• Jacques Tati
• Eric Rohmer
• Kenneth Branagh
• Mike Leigh
• Ken Loach
• Peter Greenaway
• Terry Gilliam (és the Monty Python group)
• Charlie Chaplin
• Robert Altman
• John Cassavetes
• Hal Hartley
• John Waters
• Spike Lee
• Wong Kar Wai
• Akira Kurosawa

Kapcsok:

• The Internet Movie Database
• Sundance
• The Rough Cut
• Mafilm
• Filmkultúra,
• The Finnish Film Foundation
• The Finnish Film Archive és its cinema: Orion