Brehm: Az állatok világa

A hudsoni mókus

Csupán külsőleg hasonlít az európai-szibériai alakokhoz, koponyaalkata szerint azonban külön alfajhoz tartozik. Amerikai neve chikaree. A Hudson-öböl környékén, Labradorban, Kanadában, Alaszkában és az északamerikai Unió legészakibb államaiban él. Fő alapszíne, a szabálytalan színváltozatoktól eltekintve, a hátrészen tompa vörösbarna, szürke árnyalatokkal keverve, a hasrészen mindig fehér; télen rövid fülpamacsokat visel. A mi mókusunktól már első pillantásra is abban különbözik, hogy kisebb, rövidebb farka és vastagabb feje van. Farka aránylag vékony és rövid, lábai a törzshöz viszonyítva hosszúak és vékonyak, s általában egész megjelenése nem oly kecses, mint szürke vagy a nálunk előforduló vörös mókusé. Hornaday mondja róla, hogy "azt, ami nagyságából hiányzik, bátorsággal és élénkséggel pótolja. Az újangol államokban sokszor az összes szürke mókusokat kiűzi az erdőből, ott, ahol vele együtt merészkednek élni". Pedig a szürke mókus sokkal nagyobb és erősebb.

A New-York melletti Adirondak-hegységben tanyázó vörös mókust Merriam Hart mint családjának legmerészebb, még emberek láttára sem félénk tagját írja le. Hajnaltól napnyugtáig folytonosan talpon van; némelykor, különösen holdfénynél, kalandozásait egész éjjel folytatja és ott, ahol megfordul, megélénkíti az erdők csendjét szakadatlan fecsegésével. Ámbár mint gyakorlott kúszó, előszeretettel kecsesen és biztosan ugrik ágról-ágra, a többi mókus-fajtáknál sokkal több időt tölt a földön, némelykor még fészkét is földi odukba rakja. Kivénhedt fatörzsek és csonkok, farakások és rőzsehalmok kedvelt tartózkodási helyei, ha pedig önmaga készít földalatti hajlékot, úgy az bizonyára a legvédettebb szögletben található. Mint elterjedéséből is gondolható, ez a legedzettebb amerikai mókusfaj. Nemcsak hogy azokon a vidékeken is előfordul, ahol az északi tél a legkegyetlenebb, hanem még a téli alvást is megveti, sőt a legnagyobb hideg idején is vidám marad. A hó felszínén szaladva, sokszor eltűnik alatta, egy darabig láthatatlanul szalad tovább, azután újra felszínre kerülve lerázza testéről és fejecskéjéről a havat, lekeféli farkát és tovább ugrál, oly könnyedén és jókedvűen, mintha meleg nyári délután a csörgedező patak vizében fürdött volna.

... Legtöbbje valósággal áhítozza az emberi társaságot. Éles ösztönük hamar megérzi, kiben bízhatnak meg igazán. A magános favágót gyakran felvidítja a jókedvű erdei kobold társasága, amelyik reggelenként szapora csacsogással üdvözli őt a farakás tetejéről és megkísérli elcsenni reggelijét, majd később felszedegeti az elszórt morzsákat és eloson a faggyúval, amit a favágó szekercéje nyelének zsírozására használ.