Ennek a folyóiratnak az 1951 júniusában megjelent számában(1)  már utaltam egy cikkemben arra a nehézségre, mely az európai egység kérdésében akkor merül fel, ha az egységet szellemi és organikus értelemben is felvetjük, és nem pusztán az esetleges és pillanatnyi állapotot próbáljuk biztosítani a külső politikai és gazdasági veszélyek ellen.
Ez a nehézség elsősorban onnan ered, hogy ez a szó: "Európa" jelenleg már nem felel meg egy egységes, valódi, földrészünk különbözőségein túlemelkedő hagyománynak. Távolról utaltunk arra, hogy az "európai kultúra" már régóta nem olyan valami, ami minket egyrészt szorosan egyesítene, másrészt valóban elválasztana más népektől, hiszen ugyanez a kultúrtípus már a világon mindenfelé elterjedt. Ezért Európát egyelőre egyfajta mythos-ként kell felfognunk, egy ideaként, aminek először erőt kell kölcsönözni ahhoz, hogy felélessze és rendezze azt, ami ebben a szétesett világban, a romok világában még használható valamire.
Még ha ilyen értelemben vetjük is fel e kérdést, a megoldás továbbra sem lesz könnyű: először ugyanis meg kell határozni azt a pontot, ahol ez az idea megragadható, ennek az ideának mondjuk úgy a szellemi "helyét" kell megadni és legfőbb hordozóit is. Azt, hogy eközben lényegesen az elit tetterejére kell számítani, mindenkinek be kell látnia. Az említett cikkben szóltunk arról, hogy annak a szellemi egysége, ami mindig a hamisítatlan európai hagyománynak számított, csak a csúcsok által, és nem alulról valósítható meg. Az európai egység nem egy összekevert szociális tömegvegyület lesz, hanem — a nemzeti centrumok összehangolt cselekvésének és gondolkozásának a következményeként — egy hierarchikus és organikus alkotás. E centrumok azonban minden egyéb szempontból  sajátosságaikat és messzemenő szellemi és politikai autonómiájukat meg kell hogy tartsák.
A fő akadály — amelybe az ember akkor ütközik, ha ebbe az irányba akar tovább haladni — a modern kultúra szétesettségében van. Az a szó magasabb értelmében 'normális' állapot, amelyet már Platon is követelt, és később a történelem során nem ritkán meg is valósult, amely szerint a politikai hatalom és a szellemi értékek hordozói ugyanahhoz a rendhez tartoznak(2) , a legjobb előfeltétel lenne ahhoz, hogy megvalósuljon a "centrumokon" és egy elit rétegen keresztül az európai összhang; ez az előfeltétel azonban sem Európában, sem máshol nem áll fenn. Éppen ezért két területen kell dolgozni, amelyek a jelenlegi Európa nemzetei esetében kettéválasztott állapotban vannak, abban bízva, hogy különleges körülmények között e területek egységbe ötvöződnek: törekedni kell egyrészt a politikai vezetők közötti megértés megvalósulására, másrészt pedig arra, hogy a szellemi emberek ne csupán politikai és nacionális síkon, hanem magasabb szinten is összetalálkozzanak.
Ami az első feladatot illeti, hangsúlyoznunk kell, amit már korábban is említettünk: nem gondolható el az egésznek (esetünkben az eventuális európai egységnek) semmiféle állandósága, ha az már részeiben sincs biztosítva.
A demokratikus-parlamentáris rendszerek ezt a feltételt nem teljesítik: hiányzik belőlük a politikai akarat folytatólagosan ható tartóssága. Politikai területen a nemzeti rendeződéssel és a megfelelő vertikális újjáépítéssel kellene kezdeni, amely elegendő játékteret kell, hogy biztosítson a különböző megoldásoknak, melyek megfelelnek az egyes nemzetek sajátságainak. Ehhez nem kevés önmegtagadásra lesz szükség, amiatt az Európában uralkodó klíma miatt, amelyet egy többé-kevésbé nem európai, vagy egy csak bizonyos elvárások szerint felfogott Európából származó ideológia befolyásol. Más út azonban nincs, ha a komolyan vehető lehetőségeken belül maradunk.
Ami pedig a második feladattal áll összefüggésben, és a szellemi elit réteget illeti, először is állást kell foglalni minden "intellektualizmussal" szemben. Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy feladatunk szempontjából valamilyen értéket jelentene, ha a különböző nemzetekhez tartozó értelmiségiek, írók és professzorok lennének mozgósítva, és kölcsönösen megértenék egymást. Nem — egészen más fajta indíttatás szükséges, amely más rétegeket ragad meg, és az új európai mythos egészen más hordozóit érinti meg.  Mindent, ami általában a polgári kultúrához tartozik — annak individualizmusával, liberalizmusával és humanizmusával, továbbá a politikai-férfiassággal és a politikai-organicitással szembeni gyűlölködő lelkületével együtt — ki kellene iktatni, hiszen az nem nőtt fel korunk keménységéhez és a jelenkor eredeti feltételnélküliségéhez.
Milyen erők jöhetnek tehát szóba a nemzeti szétforgácsoltságon túlemelkedő új szellemi front elemeiként? Nézetünk szerint olyan erőket kellene megszólítani, amelyek egészen ellentétes alapokon, a polgári kultúrán és intellektualizmuson kívül találhatóak: egyrészt mindent, ami valahogyan — egy benső parancsolat, a vér vagy a hagyomány által — azoknak a régi értékeknek a hordozója, amelyek a polgári forradalom és  a harmadik rend kultúrája előtt világnézetileg és politikailag meghatározóak voltak; másrészt annak a generációnak a képviselőit, akik átmenve az utóbbi évek megpróbáltatásain, nihilizmusán és tragédiáján, úgy tekinthetők, mint valaki, aki existenciálisan a tegnapi kultúrán és létszemléleten túl van, és akinek oda már nincs visszatérés. Két extrém eset, amelyeknek egymással egyesülniük és egymást kiegészíteniük kellene.
Az első csoportban régi európai családok jöhetnének tekintetbe; természetesen nem csak az általuk viselt név számít, hanem személyiségük értéke is. Ez a kettős feltétel ritkán teljesül; de vannak kivételek, és gyakran csak a feledésbe merült örökség felébresztéséről és felélesztéséről van szó. A rossz értelemben vett konzervativizmus nem értendő e követelmények közé; okvetlenül valamilyen "megőrzésről" (conservatio) van szó, de nem a halott és időhöz kötött tényezők megőrzéséről, hanem az élőkéről — az értékek, törvények és fogékonyságok megőrzéséről, amelyek nem csupán a múlt különleges kifejezési formáitól függnek, hanem mint jellem és magatartás is kifejezésre jutnak. Bármily visszásnak tűnik is ez a megállapítás: a tradicionalitásra való hivatkozás csak akkor válik akadállyá és elvetendő tehetetlenséggé, ha az elavultra és nem a valóban eredetire vonatkozik. A valóban eredetiben azonban kimeríthetetlenül megújuló és forradalmi erő rejlik; s ezt már a régi szólás is kifejezi: Usu vetera ab imo novant — A régi erők az eredetből nyerik megújulásukat.
Éppen ezért lehetséges azon kevesek között az összetalálkozás és  egymás megértése, akiknél a régi európai tradició fonala a vérségi örökség értelmében sem szakadt el, hanem továbbra is kitartóan jelen van, és azoknál az új generációhoz tartozó férfiaknál, akiknek főképp a háború hozta el a megtisztulást. Gyakran beszélnek róluk úgy, mint az "elégett generáció"-ról, (la generazione bruciata). Az ő esetükben jellemző a tegnap, — mi több — a ma mythosaival, jelszavaival és ideológiáival szembeni bizalmatlanság, és ez ugyan ilyen mértékben érvényes sokakra, akik a szétszakadt Európa másik frontján harcoltak 1919-től 45-ig. Ahol a történtek nem morális összeomlásban végződtek és a benső tartás fenntartott maradt, ott egyfajta új komolyságot lehet találni, a függetlenség és lényegiség iránti új szeretetet, továbbá olyan stílus-elemeket, amelyek Európa különböző nemzeteiben azonosak, ahol majdnem ugyanaz az embertípus ismétlődik különböző változatokban. Ez az ember erőszakmentes, szerény és minden salaktól tiszta heroikus tartással jellemezhető, különösen abban az esetben, amikor az elveszett állásokon, és a háború utáni idők — inkább szellemi mint materiális — romjai között küzdve nyert formát.
E férfiakból hidat lehet verni a hasadék fölé, ami megoszt minket, hogy létrejöjjön egy heroikus nemzetfeletti egység, az egyetlen, ami ki tudja vezetni a kis, szűkre szabott európai napi politikát egoizmusából, korlátoltságából és üzelmeiből. Itt vannak tehát ezek az új erők, amelyeket meg kellene nyerni bizonyos orientáló befolyás kifejtésével — inkább példák mint tanítások által — és akik elé az Európa-Mythost kellene állítani, mint egy magasabb rendhez való hűséghez (fides) tartozó vonatkozási pontot. Ez a hűség mindenütt, ahol szükséges, alárendel mindent, ami a partikuláris, a pusztán reális, a materiális és a soviniszta síkhoz tartozik.
Mindez nem lesz lehetséges, ha a két csoport között, azaz a tradicionális Európa képviselőinek maradéka és a tűzön átment új erők között, nem jön létre a kapcsolat mindkét oldalt kiegészítő módon, ahol az első elem az irányt adja, a másik a mozgató, tiszta erőt. Azt hiszem, csak ilyen módon lehetséges — amennyiben még lehetséges — előkészíteni Európa feltámadását. Ahol azonban Európa különböző népeiben ilyesfajta fejlődés jelenik meg és terjed el, bizonyos, hogy a politikai és állami atmoszférában is fokozatosan változásokat hoz létre. Azok a centrumok, melyekről beszéltünk, lassan formát öltenek, és a töretlen akarat egyetlen képviselőjeként jelennek meg népeinkben.
Már az 1939-45-ös világháború előtt azt hittük, hogy egy ilyen értelemben vett akció lehetséges lenne; ennek először is életre kellett volna hívnia egyfajta rendet, mely az új és egyszersmind traditionális Európa kifejeződése lett volna. Ezt a törekvést nem hivatalosan egy európai nagyhatalom is támogatta. Ma a feladat végtelenül nehezebb. De felismerhetünk két támogató faktort: az egyik oldalon azoknak tiszta erejét, akik mindennek ellenére szilárdak maradtak, és a korábbi értékek nullpontját maguk mögött hagyták, a másik oldalon a történelmi folyamatok gyorsulását, amely nemsokára megmutatja a még megmaradt járható utakat, hacsak nem szükségszerű, hogy nálunk minden elpusztuljon. Azzal az Európával, ami csak arra képes, hogy vitatkozzon és egy elítélt múlt ideológiájával játszadozzon, szembe kell állítani a szellemi ellenállás centrumainak, egy heroikus nemzetfeletti szolidaritásnak az összefogását, addig a pillanatig, amíg ez ki nem tudja fejteni hatását politikailag is egy organikus-hierarchikus egység kialakításában.

Lábjegyzetek
(a szövegtörzsbe visszatérhet a VISSZA (BACK) gombbal)
 
* eredetileg: Träger des Europa-Mythos, a Nation Europa 1952 márciusi számából
1)  A Sacrum Imperium II. számában olvasható a szóban forgó cikk, melynek címe: Európa és az organikus eszme
2)  Ez a kérdés bővebben kifejtve Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen c. könyvében, többek között a Ghibellin ideával kapcsolatban található meg (a szerk.).