Metternich alakjának korrekt értékelése tekintetében napjainkban természetesen nem állnak a legjobban a dolgok Itáliában. A "risorgimento" szemében szálka volt Metternich, és állíthatjuk, hogy Itália egy új, második "risorgimento"-t élt át, ennek a mozgalomnak a leginkább megkérdőjelezhető aspektusai értelmében.
De még azok számára is, akik nem állnak ezen ideák befolyása alatt, nehéz bizonyos meggyökeresedett előítéleteket meghaladni, és a véleményformálásnak olyan szabadságát birtokolni, mint amilyet néhány külföldi történész már felmutathat. Ez utóbbiak végkövetkeztetései, az igazat megvallva, a jelenlegi Európa problémái és krízisei vonatkozásában sem változtak meg.
A történészek között első helyen Malynski-t és L. de Poncins-t lehet idézni, akik a nagyon jelentős könyvükben – melynek címe: "La guerre occulte" (olasz fordításban 1938-ban jelent meg) – Metternichről, mint az "utolsó nagy európai"-ról beszélnek, valakiről, aki minden partikuláris nézőponton túlemelkedett, aki felismerte az összeurópai civilizációt fenyegető baj forrását, és azt a tradícionális és dinasztikus hatalmak nemzetfeletti szolidaritásának tervezetével akarta megelőzni – hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a felforgatás erőinek szolidaritása már nemzetközi volt.
Az újabb munkák között meg kell említeni A. Cecil, Metternich c. művét. Ez a könyv nem csak a szerző nemzetiségére tekintettel érdekes (angol), hanem mert a legújabb kiadásban Cecil válaszol azoknak, akik a könyvet csak provokációnak tekintették, amennyiben Metternich intencióinak és európai akciójának értelmét tisztán bemutatja, és összeveti mindazzal, ami ezután jött, egészen a második világháborúig.
Cecil ezt írja: "Metternich módszerei komolyabb vizsgálatot érdemelnének azok részéről, akik érdekeltek abban, hogy ellenálljanak Európa átfogó dezintegrációjának." Egyébként Cecil mindenekelőtt az európai-ideát analizálja. Érdekes látni, hogy e szerző számára, Metternich-hel egy klasszikus, római szellemű tradíció jutott újra érvényre: az a tradíció, amely a különböző népeket egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett lenne hivatott nemzetfeletti egységbe kovácsolni; és amely azon a felismerésen alapul, hogy a valódi szabadság a rendező törvény és hierarchikus idea keretében valósul meg, és nem a demokratikus és jakobinus ideológia által. Metternich az, aki kimondta: "Minden despotizmus a gyengeség és erőtlenség beismerése". Cecil tökéletesen helyesen fogalmaz: "Ha valaki kimondja a halálos ítéletet a régi Ausztria felett, egyszersmind Európa lerombolásának formuláit helyesli." Ugyanis Ausztria akkoriban még mindig, legalábbis jogilag, a Szent Római Birodalom ideáját testesítette meg, egy olyan irányítás mellett, amely képes volt arra, hogy több nemzetet egyesítsen anélkül, hogy azokat elnyomja vagy eltorzítsa. Következésképpen egy effajta formulának az újrafelvétele nélkül, a felfokozott nacionalizmusok és a romboló internacionalizmus fennmaradása mellett, lehetetlen abban reménykedni, hogy Európa egyszer újra rátalál egységére – arra az egységre, amely a jövőben létezésének esszenciális feltételeként és egyszersmind egy független civilizáció értelmében jelenik meg.
Metternich a demokráciában és a nacionalizmusban ismerte fel azokat a fő erőket, amelyek meg fogják szüntetni a tradícionális Európát, ha azokat egy radikális akció el nem fojtja. Azon fáradozott, hogy meg legyenek bilincselve a felforgatás (subversio) különböző formái – a liberalizmustól és konstitucionalizmustól a kollektivizmusig és kommunizmusig. Azon a véleményen volt, hogy ebben a kérdésben minden engedmény fatális lenne.
Cecilnek igaza van, amikor azt írja, hogy Robespierre a hajójának farvizén később nem csupán Napóleont hozta maga után, hanem ugyanígy Sztálint is, mert a bonapartizmus és a totalitarizmus nem a demokrácia ellentéte, hanem sokkal inkább a legvégső következménye – ahogyan arra Michels és Burnham is világosan rámutatott. Metternich számára a kiutat az állam ideája jelentette: az állam, mint felfokozott realitás, amely a szuverenitás és a valódi autoritás princípiumára van alapozva, azzal a felfogással szemben, ahol az állam a démosz egyszerű kifejeződése.
Metternich vonakodott attól, hogy "nációk"-ban gondolkozzék, amelyeket ő csak a forradalom maszkjainak és anti-dinasztikus mítosznak tartott. Ami művét, a Szent Szövetséget illeti: ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy egy generáció számára termékeny békét teremtsen, de a szövetség nem érte el alapító princípiumának magasságát.
Cecil eközben egyetértőleg ismétli meg azt, amit már de Maistre is lényegileg kimondott: nagyon fontos, hogy nem ellen-forradalmat (contra-revolutio) kell csinálni, hanem a "forradalom ellentétét", ami pozitív politikai akcionalitást jelent, megingathatatlan spirituális és tradícionális alapokra építve, és ennek természetes következménye lesz minden olyasminek az eliminálása, ami az alsó hatalmak felforgató és bitorló tendenciáihoz tartozik.
Semmi kétség, hogy az egyetlen, ami segíthet abban, hogy civilizációnkat megmentsük, az egy ilyen idea, és a harcias szolidaritásban egyesült minden olyan erő, amely Európában még bevethető maradt és hatni képes a "halhatatlan eszmék" vírusa ellen (a "francia betegség" ellen, amely nem csupán fizikai, hanem egyszerre szellemi is – ahogy Cecil fogalmazta) – feltéve, hogy vannak még olyan férfiak – és ha lehetséges, mindenek előtt uralkodók –, akik ehhez felnőttek.

vissza a honlapra