Idestova több mint nyolcvan év telt el a proletariátus eddigi legnagyobb méretû forradalmi hullámának kirobbanása óta. Azt a képet azonban, amely az eltelt idõ alatt kialakult ezekrõl a nagyszerû eseményekrõl, arról az idõrõl, amikor osztályunk világméretekben fordult szembe a tõke és az állam uralmával, az értéktermelés diktatúrájával; nos, ezt a képet éppen a gyõztes ellenforradalom képviselõjének, a szociáldemokráciának és radikális frakcióinak, a bolsevizmusnak és - kisebb mértékben - az "individualista anarchizmusnak" az interpretációi alakították ki. A hamis beállításoknak, hazugságoknak és elhallgatásoknak az a tengere, amelyet ezen irányzatok ideológusai, a burzsoá történészek, szociológusok, politikusok stb. elõállítottak lassanként koherens mitológiai rendszerré álltak össze. Ennek a mitológiának számtalan kisistene, prófétája és hérosza született. Az ellenforradalmi Olümposz tetején pedig Lenin alakja trónol, az Egy Igaz Istené, akinek számos önjelölt pápájától újabb és újabb irányzatok - trockizmus, sztálinizmus, maoizmus, guevarizmus stb. - erednek. De kik voltak valójában a bolsevikok, milyen szerepet játszott a valódi Lenin? A bolsevizmus átfogó kommunista elemzése magyar nyelven még nem történt meg. De reményeink szerint ez a kis írás - akárcsak egyéb publikációink - némi ízelítõt adhat abból a hatalmas munkából, amelyet osztályunk az elmúlt évtizedekben végzett azért, hogy tisztázza a forradalmi hullám gyengeségeit és erõsségeit, az ellenség módszereit. A mitológia részét képezi az is, hogy nem volt a forradalomnak alternatívája a bolsevizmussal szemben. Ez a determinizmus uralja a gondolkodást. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a kommunizmus nem alternatíva, hanem az osztálytársadalom megszüntetésének történelmi programja. A bolsevizmus éppen a kapitalizmus számára jelentett olyan alternatív formát, amellyel az túlélhette minden addigit felülmúló válságát. Ez a válság azóta csak fokozódott. A forradalom - még ha itt és most nem látjuk is élesen - mindig napirenden van. És ha ez a rövid írás csak néhányunkat is elgondolkodtat, vitára provokál és mélyebb elemzésre késztet, akkor leközlése elérte célját.

Barikád kollektíva
Ez a cikk eredetileg Karl Kautsky "Les trois sources du Marxisme" (A marxizmus három forrása) címû írásának bevezetõjeként jelent meg. (Spartacus, Párizs, B. sorozat 78. szám) A jelen füzet az angliai Wildcat csoport "Leninism or Communism" (1978, Nottingham) címû kiadásának fordítása.

"A marxizmus három forrása; Marx történelmi munkája" valódi történelmi érdekesség, hiszen szerzõje, Kautsky kétségtelenül a II. Internacionálé és pártja, a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) legjelentõsebb és legbefolyásosabb gondolkodója volt. Kautsky, az ortodoxia gyámja volt általános vélemény szerint Marx és Engels munkáinak legavatottabb szakértõje és tolmácsolója. Álláspontja ezért a munkásosztály mozgalmának egy egész korszakáról ad képet, és ha másért nem, már csak ezért is érdemes megismerni. Minket itt a proletármozgalom központi kérdése foglalkoztat: a munkásosztály és a forradalmi elmélet kapcsolata. Kautsky e kérdésben elfoglalt álláspontja jelentette az alapot a II. Internacionálé pártjainak gyakorlatához és szervezõdési formájához, beleértve az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot és annak bolsevik frakcióját is, amely ortodox tagja volt a II. Internacionálénak 1914-ig, vagyis annak az elsõ világháború kitörését megelõzõ összeomlásáig.

Azonban a Kautsky által ebben a szövegben kifejtett elmélet nem omlott össze a II. Internacionáléval. Ellenkezõleg, tovább élt és a III. Internacionálénak is alapelvül szolgált, amelyet a "leninizmus" és annak sztálinista és trockista leágazásai közvetítettek.()

LENINIZMUS: A KAUTSKYZMUS MELLÉKTERMÉKE!

A leninizmus, a kautskyzmus mellékterméke! Ezen a kijelentésen csak azok csodálkoznak, akik Kautskyt csak a bolsevikok és különösen Lenin "A II. Internacionálé csõdje" és "A proletárforradalom és a renegát Kautsky"() címû pamfletjében szereplõ szidalmak alapján ismerik, és azok, akik csupán annyit tudnak Leninrõl, amennyit az általuk látogatott különféle templomokban és kápolnákban jónak látnak megismertetni róla.

Hiszen Lenin már írásának címében pontosan meghatározza, hogy milyen viszonyban is áll Kautskyval. Ha Lenin renegátnak nevezi Kautskyt, akkor azt gondolja, hogy Kautsky elõzõleg az igaz hit követõje volt, annak az igaz hitnek, amelynek egyetlen megfelelõ védelmezõjének Lenin saját magát tartja.() Lenintõl távol áll a kautskyzmus kritikája - alkalmatlannak tartja magát erre a feladatra - és megelégszik azzal, hogy elítéli egykori szellemi mesterét, mert az elárulta saját tanításait. Bármely nézõpontból szemléljük is, Lenin szakítása elkésett és felületes volt. Elkésett, mivel Lenin a legmélyebb illúziókat táplálta a német szociáldemokrácia irányában, és csak akkor értette meg az "árulást", amikor az már bekövetkezett. Felületes, mivel Lenin megelégedett csupán az imperializmus és a háború kérdésében véghezvitt szakítással, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálta volna, mi vezetett a szociáldemokrácia árulásához 1914 augusztusában. Ennek az árulásnak az okai szorosan kapcsolódnak a szociáldemokrata pártok természetéhez, nevezetesen a kapitalista társadalomhoz és a proletariátushoz való viszonyukhoz. Magukat ezeket a viszonyokat kell visszavezetni a tõke és a munkásosztály mozgásához. A proletariátus fejlõdésének egy szakaszaként kell azokat felfogni, és nem olyan valamiként, amelyet egy kisebbség, vagy akár a forradalmi vezetõség - legyen bármennyire is tudatos - képes lenne megváltoztatni.()

Ebbõl ered annak az elméletnek a mai jelentõsége, amelyet Kautsky különösen koherens formában fejt ki a maga írásában, és amely egész életében gondolkodásának alapját képezte. Lenin magáévá tette ezt a teóriát és továbbfejlesztette már 1900-ban a "Mozgalmunk legfontosabb feladatai" és 1902-ben a "Mi a teendõ?" c. írásaiban, amelyekben hosszasan idéz Kautskytól és dicséretét zengi. 1913-ban Lenin megint ezeket a nézeteket hangoztatja "A Marxizmus három forrása és három alkotórésze"() c. írásában, amelyben ugyanazokat a témákat fejti ki és néha szóról szóra idézi Kautsky szavait.

Ezek a nézetek Marxnak és Engelsnek koruk értelmiségéhez, valamint a munkásosztály mozgalmához való viszonyának ingatag és felületes történelmi vizsgálatán nyugszanak. Néhány szóban összefoglalhatóak, hiszen egy-két idézet elegendõ tartalmuk feltárásához: "A munkásosztály mozgalma spontán, és a dolgozó osztályokból hiányzik mindenféle képesség a fennálló kapitalizmus elméleti megértésére, így képtelenek a forradalmi munka véghezvitelére."

Fontos kiemelni, hogy mit nevez Kautsky a munkásosztály és a szocializmus egyesítésének: "Ma a szocialista öntudat csak mély tudományos ismeretek alapján szerezhetõ meg (...) A tudás hordozója azonban nem a proletariátus, hanem a burzsoá értelmiség; (...) tehát a, szocialista öntudat valami olyan, amit kívülrõl kell bevinni a proletariátus osztályharcába, és nem pedig olyan valami, ami spontán felszínre kerül magában a mozgalomban." Lenin szerint Kautsky ezen szavai "mély igazságot fejeznek ki".

Nyilvánvaló, hogy a munkásosztály és a szocializmus oly nagyon óhajtott egysége nem ugyanazon a módon volt elérhetõ Németországban mint Oroszországban, mivel mások voltak a feltételek. De fontos látni azt, hogy a bolsevizmus alapvetõ eltérése a szervezõdés területén nem másféle alapkoncepciókból ered, hanem csupán ugyanazoknak az elveknek más társadalmi, gazdasági és politikai körülmények közötti alkalmazásából.()

A szociáldemokrácia tulajdonképpen távol áll a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak egyre növekvõ egységétõl, ellenkezõleg, egyre szorosabb egységbe forr a tõkével és a burzsoáziával. Ami a bolsevizmust illeti, miután úgy úsztak az orosz forradalom vizében, mint a hal ("a forradalmárok a forradalomban olyanok, mint hal a vízben" - Marx), a forradalom veresége miatt végül teljes mértékben egybeolvadtak a totalitárius bürokrácia által irányított államkapitalizmussal.()

A leninizmus azonban továbbra is ott kísért sok többé-kevésbé jóakaratú forradalmár fejében, akik a siker receptjét kutatják. Miután meggyõzték õket arról, hogy õk alkotják az "avantgardot", hiszen õk a "tudatosság" hordozói - miközben csak egy hibás elméletet cipelnek -, militáns módon() harcolnak a két metafizikai szörnyeteg, "a munkásosztály minden elméletet nélkülözõ spontán mozgalma" és a megtestesült "szocialista tudatosság" egyesítéséért.

Ez a hozzáállás egyszerûen voluntarista. Ha Lenin azt mondta, hogy "az irónia és a türelem a forradalmárok legfontosabb tulajdonságai", akkor "a türelmetlenség az opportunizmus legfõbb forrása" (Trockij). Az értelmiségieknek, a forradalmi teoretikusoknak nem kell azon aggódniuk, hogyan kapcsolódjanak a tömegekhez, mivel ha az elméletük forradalmi, már eleve a tömegekhez kapcsolódnak. Nem kell "a proletariátus táborát választaniuk" (nem Sartre használta ezeket a szavakat, hanem Lenin) mert, tulajdonképpen, nem kell választaniuk. Elméleti és gyakorlati kritikájukat meghatározza a társadalomhoz való viszonyulásuk. Csak úgy szabadíthatják fel magukat ez alól a szenvedély alól, ha alávetik magukat neki (Marx). Ha "választaniuk kell", az azért van, mert már nem forradalmiak többé, és rothadtan bûzlik az elméleti kritikájuk. A forradalmi elmélet behatolásának problémája, amelyet megosztanak a munkásosztály miliõjével, teljesen átváltozik ettõl a miliõtõl... amikor a történelmi feltételek, a szembenálló osztályok közötti erõviszonyok (amelyeket alapvetõen a tõke mindentõl független mozgásai határoznak meg)() megakadályozzák, hogy a proletariátus bármilyen formában is megjelenjen a történelem színterén, az értelmiségiek ugyanazt teszik, mint a munkások: amit tudnak. Olvasnak, írnak, a legjobb képességeik szerint végzik a munkájukat, általában meglehetõsen rosszul. Amikor Marx, a proletariátus mozgalmának történelmi terméke, a British Museumban dolgozott, tevékenysége kapcsolatban állt, ha nem is a munkásokkal, de legalább a proletariátus történelmi mozgalmával. Nem volt jobban elszigetelve a munkásoktól, mint amennyire az egyes munkás a többiektõl. Az idõ korlátozottságának feltételei miatt ezek azok a viszonyulások, amelyeket a tõke megenged.

Másrészt, amikor a proletariátus ilyen vagy olyan módon osztállyá szervezi magát, háborút hirdet a tõke ellen, nincs szüksége senkire, hogy a cselekvést megelõzõen belevigye a TUDÁST. Mivel mozgótõkeként a proletárok maguk is részei a tõkés termelési viszonyoknak, helyzetük bármily kicsiny megváltoztatására irányuló törekvésük is a probléma közepébe vezeti õket, amelynek elérése az értelmiségieknek oly sok gondot jelent. Az osztályharc folyamán a forradalmárok nem kötõdnek jobban vagy kevésbé a proletariátushoz, mint a forradalom elõtt. Akkor azonban az elméleti kritika egyesül a gyakorlati kritikával; nem azért, mert kívülrõl beviszik, hanem mert ez a kettõ egy és ugyanazon dolog.()

Ha mostanában az értelmiségiek gyengesége abból a vélekedésükbõl eredt, miszerint a proletárok azért maradnak passzívak, mert hiányzik belõlük a "tudat"; és ha azt gondolják magukról, hogy õk az "avantgard" és vezetni akarják a proletariátust, - akkor sok csalódásra számíthatnak.

Ez a gondolat jelenti a leninizmus lényegét, és ez meg is mutatkozik a bolsevizmus kétértelmû történetében is. Ezek a nézetek csak azért maradhattak fenn, mert az orosz forradalom elbukott, vagyis mivel a tõke és a proletariátus közötti nemzetközi erõviszonyok nem engedték meg, hogy a proletariátus megvalósítsa gyakorlati és elméleti kritikáját.

A BOLSEVIZMUS VALÓDI SZEREPE

Azt próbáljuk meg bemutatni rövid elemezésünkben, hogy mi is történt Oroszországban és mi volt a bolsevizmus valódi szerepe. Lenin alapos tévedésben volt, amikor úgy találta, hogy az orosz forradalmi körökben "a munkásosztály mozgalmának és a szocializmus egyesítésének" gyümölcseit látja. A szociáldemokrata csoportokban szervezõdõ forradalmárok nem vittek be semmiféle "tudatot" a proletariátusba. Természetesen egy marxizmusról szóló elméleti írás elmagyarázása nagyon hasznos volt a munkások számára: azonban a haszna nem abban állt, hogy tudatosságot adott, vagy éppen megismertette a munkásokat az osztályharc gondolatával, hanem egyszerûen tisztázta a dolgokat és további lépésekre ösztökélt. Lenin nem értette meg ezt a valóságot. Õ nem egyszerûen a szocializmus szükségességének tudatát akarta bevinni a munkásosztályba, hanem utasításokat is akart adni nekik, megmagyarázva, mikor mit kell tenniük. És ez Lenin számára teljesen normális volt, hiszen egyedül az õ pártja (mint az osztályöntudat egyedüli hordozója) volt alkalmas arra, hogy felismerje a munkásosztálynak - a különféle munkásrétegek partikuláris érdekei felett álló - általános érdekeit, hogy mindenkor elemezze a helyzetet és megfogalmazza a megfelelõ jelszavakat. Az 1905-ös forradalomnak tulajdonképpen fel kellett volna tárnia azt, hogy a bolsevik párt képtelen a gyakorlatban irányítani a munkásosztályt, vagyis az "avantgard" párt elmaradottságát. Minden történész, még azok is, akik elfogultak a bolsevikok iránt, felismerték, hogy 1905-ben a bolsevik párt nem értette meg a szovjetek lényegét. A szervezõdés új formája felkeltette a bolsevikok bizalmatlanságát. Lenin kijelentette, hogy a szovjetek "sem nem a munkásosztály parlamentjei, sem pedig az önkormányzás szervei". Fontos látni, hogy az orosz munkások nem tudták elõre, hogy szovjeteket fognak létrehozni. Csak egy nagyon elenyészõ kisebbségük ismerte a Párizsi Kommün tapasztalatait, és mégis megalkották a munkások államának embrionális formáját, habár senki sem tanította meg õket erre. A kautskysta-leninista elmélet mindenféle eredeti alkotó erõt megtagad a proletariátustól, ha az nem áll a párt irányítása alatt (megvalósítva a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak az egyesítését). 1905-ben jól látható volt - Marx "Feuerbach téziseit" idézve -, hogy "a nevelõt magát is nevelni kell".

"A NEVELÕKET MAGUKAT IS NEVELNI KELL"

Azonban Kautskyval ellentétben Lenin forradalmi tevékenységet is végzett (többek között a háborúval kapcsolatos álláspontja esetében).() De a valóságban Lenin csak akkor volt forradalmár, amikor saját osztályöntudat-elmélete ellen cselekedett. Vegyük például az 1917 februárja és októbere közötti mûködését. Akkor már több mint 15 éve (1900 óta) dolgozott az élcsapat létrehozásán, amely megvalósíthatná a "szocializmus" és a "munkásosztály mozgalmának" egységét. A "politikai vezetõket" ("a mozgalom megszervezésére és vezetésére képes avantgard képviselõit") akarta átcsoportosítani. 1917-ben - akárcsak tizenkét évvel korábban - ez a politikai vezetõség, amelyet a bolsevik párt központi bizottsága képviselt, elmaradt az események által megkövetelt feladatok és a proletariátus forradalmi tevékenysége mögött. Minden történész, beleértve a sztálinistákat és a trockistákat is, azt írja, hogy Leninnek hosszú és nehéz csatát kellett vívnia saját szervezetén belül, hogy gyõzelemre vigye elképzeléseit. Csak úgy tudott sikert elérni, hogy a pártban lévõ munkásokra támaszkodott, a valódi avantgardra, amely a gyárakban szervezõdött meg a szociáldemokrácia körein belül vagy azokon kívül. Erre persze lehetne azt válaszolni, hogy mindez lehetetlen lett volna a bolsevikok sokéves, a mindennapi munkásharcok és a forradalmi nézetek megvédésének és propagálásának terén kifejtett tevékenysége nélkül. A bolsevikok nagy többsége - Leninnel az élen - a szüntelen propaganda- és agitációs tevékenységgel valóban hozzájárult az 1917-es felkelés sikereihez. Forradalmi militánsként hathatós szerepet játszottak; azonban az "osztály vezetõiként" és "tudatos avantgardként" elmaradtak a proletariátus mögött. A forradalom a "Mi a teendõ?"-ben megfogalmazott nézetekkel ellentétesen fejlõdött, és amilyen mértékben alkalmazásra kerültek ezek a nézetek (egy olyan szervezet által, amely irányítja a munkásosztályt, miközben nem része annak) olyan mértékben mutatkoztak meg a forradalom fejlõdését ellenõrzõ és gátló tulajdonságaik. 1905-ben Lenin elmaradt a történelem mögött, mivel ragaszkodott a "Mi a teendõ?"-ben leírtakhoz. 1917-ben Lenin részt vett az orosz tömegek valódi mozgalmában és ezzel gyakorlatban utasította el a "Mi a teendõ?"-ben megfogalmazott koncepciókat.

Ha éppen annak a módszernek az ellenkezõjét alkalmazzuk Kautskyra és Leninre, mint amelyet õk Marx vizsgálatához használtak, vagyis ahelyett, hogy elválasztanánk nézeteiket az osztályharctól, inkább kapcsolatba hozzuk azzal, akkor a kautskyzmus-leninizmus egy egész korszak munkásmozgalmának legjellemzõbb vonásaként jelenik meg; ezt a periódust kezdetétõl fogva a II. Internacionálé hatása és uralma határozta meg. A proletariátus, amely a legjobb képességei szerint fejlõdött és szervezkedett, a XIX. század végétõl ellentmondásos helyzetben találta magát. Különbözõ szervezetekkel rendelkezett, amelyeknek célja a forradalom volt, de ugyanakkor képtelenek voltak forradalmat csinálni, mert ehhez a feltételek nem voltak érettek. A kautskyzmus-leninizmus az erre az ellentmondásra adott megoldás kifejezõdése volt. Követelményként állítva fel, hogy a proletariátusnak forradalmivá válásához elõször meg kell tennie a tudományos alaposságú tudatosság megszerzésének kerülõútját, létrehozta a proletariátus körülkerítésére, irányítására és ellenõrzésére szolgáló szervezetek létezésének alapját.

Mint már rámutattunk, Lenin esete sokkal összetettebb, mint Kautskyé, mivel Lenin életének egy részében forradalmár volt, szembehelyezkedve éppen a kautskyzmus-leninizmussal. Továbbá Oroszországban teljesen más volt a helyzet, mint Németországban, ahol mindenki számára jól láthatóan egy burzsoá-demokratikus rezsim volt hatalmon, és ahol erõs, a rendszerbe beintegrálódott munkásmozgalom mûködött. Oroszországban egészen más viszonyok uralkodtak, mivel ott még mindezt létre kellett hozni, és így nem merülhetett fel a burzsoá parlamentben való részvétel és a reformista szakszervezetekben végzett tevékenység kérdése, mivel azok nem léteztek. Ilyen körülmények között Lenin képes volt kautskysta nézetei ellenére forradalmi álláspontot elfoglalni. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a háború kitöréséig követendõ példának tartotta a német szociáldemokráciát.

A sztálinisták és a trockisták utólag átírt és javított meséi a leninizmus történetérõl egy tisztánlátó Lenint ábrázolnak, aki már 1914 elõtt megértette és elítélte a szociáldemokrácia és az Internacionálé "árulását". Ez azonban csupán mítosz, és ha komolyan tanulmányozzuk az Internacionálé valódi történetét, akkor azt kell látnunk, hogy Lenin a háború kitörése elõtt nemcsak hogy nem ítélte el az Internacionálét, hanem éppenséggel semmit sem értett meg a szociáldemokrácia elfajulásának jelenségébõl.

Lenin 1914 elõtt még magasztalta a Németországi Szociáldemokrata Pártot, mivel annak sikerült egyesítenie a "munkásosztály mozgalmát" a "szocializmussal" ("Mi a teendõ?"). Hadd idézzük ennek bizonyítására az August Bebel emlékére írott nekrológ néhány sorát. (Ez a írás több hibát is tartalmaz a "munkásvezér-modell" részleteit és lényegét illetõen, valamint a II. Internacionálé történetével kapcsolatban.)

"August Bebel fektette le a német (és a nemzetközi) szociáldemokrácia parlamentáris taktikájának alapjait - amely taktika jottányit sem enged az ellenségnek és megragadja a munkások helyzetének javítására szolgáló legkisebb lehetõséget is, ám amely ugyanakkor soha sem enged az elveibõl és mindig végsõ céljának elérésére törekszik."()

Lenin 1913 augusztusában írta ezeket a dicsérõ szavakat a "német (és a nemzetközi) szociáldemokráciáról" és annak "mindenféle kompromisszumot elvetõ elveirõl"! Egy évvel késõbb úgy gondolta, hogy a "Vorwärts"-nek (a Németországi Szociáldemokrata Párt lapja) az a kiadása, amely hírül adta, hogy a szociáldemokrata képviselõk megszavazták a hadihiteleket, csupán a német hadvezetõség által összetákolt hamisítvány volt. Ez felfedi milyen mély illúziókat táplált már régóta (tulajdonképpen 1900-1902 óta) a II. Internacionáléval és a német szociáldemokráciával kapcsolatban. (Itt most nem vizsgáljuk más forradalmárok, pl. Rosa Luxemburg viszonyulását ehhez a kérdéshez. Ez egy másik részletes írás témája lehetne.)

Mint már említettük, Lenin 1917-ben nem követte gyakorlatában a "Mi a teendõ?"-ben leírt elméleteit. De az osztályharc éretlensége globális szinten, és különösen az európai forradalom hiánya vereségre kárhoztatta az orosz forradalmat. A bolsevikok ölébe hullott a hatalom és rájuk várt "Oroszország kormányzásának" (Lenin) feladata, az addig még meg nem valósult burzsoá forradalom megvívása, és az orosz gazdaság fejlõdésének biztosítása. Ez a fejlõdés csak kapitalista lehetett. A munkásosztály - és a párt ellenzékének - elnyomása létkérdéssé vált számukra. Lenin, aki 1917-ben nem tagadta meg egyértelmûen a "Mi a teendõ?"-ben leírtakat, azonnal újra visszatért a "leninista" elképzelésekhez, mivel csupán ezek voltak képesek biztosítani a munkásosztály "szükséges" megfékezését. A demokratikus centralistákat, a Munkásellenzéket és a Munkáscsoportokat szétzúzták, mivel azok nem fogadták el a "párt vezetõ szerepét". A párt leninista elképzelését hasonló módszerekkel kényszerítették rá az "Internacionáléra". Lenin halála után Zinovjev, Sztálin és sokan mások fogják majd továbbfejleszteni és egyre inkább elõtérbe helyezni a "vasfegyelmet" és a "gondolat és a cselekvés egysége" elvét. A sztálinista internacionálé ugyanolyan alapokon épült fel, mint a reformista szocialista pártok (a párt és a munkások szétválasztása, a párt adja a tudatosságot a munkásoknak). És aki el merte utasítani a leninista-sztálinista teóriát, az "az opportunizmus, a szociáldemokrácia és a mensevizmus mocsarába süllyedt".

"MI A TEENDÕ?"

A trockisták mereven ragaszkodnak Lenin elképzeléseihez és állandóan a "Mi a teendõ?"-bõl idézgetnek. Az emberiség válsága a vezetõség válsága - mondta Trockij: tehát mindenáron létre kell hozni a vezetõséget. Határtalan idealizmus a tudatosság válságával megmagyarázni a világ történelmét.

A sztálinizmus végül csak azokban az országokban tudott gyõzedelmeskedni, ahol a burzsoázia képtelen volt a kapitalizmus fejlõdését olyan módon biztosítani, hogy az ne vonta volna maga után a munkásosztályt a kapitalizmus elpusztítására sarkalló viszonyok kialakulását. Kelet-Európában, Kínában és Kubában egy új vezetõ réteg jött létre a munkásosztály bürokratizált mozgalmának magasrangú vezetõibõl, valamint az egykori burzsoá specialistákból és technokratákból. Néha, mint például Kína esetében, a hadsereg káderei és az új társadalmi rendért utcára menõ egykori diákok is bekerülhettek a vezetõ körökbe. Ha a dolgok mélyére nézünk, ez a folyamat csak a munkásosztály mozgalmának gyengesége miatt mehetett végbe. Kínában például a parasztság volt a forradalom mozgatórugója: ám mivel képtelenek voltak maguk irányítani a mozgalmukat, azt csak "a párt" tehette meg helyettük. A hatalom megragadása elõtt "a pártban" tömörült csoport irányította a tömegeket és a "felszabadított zónákat", ha egyáltalán lehet így nevezni õket. A késõbbiekben megszerezték az egész ország társadalmi életének totális irányítását. Lenin elképzelései mindenhol erõs bürokratizáló tényezõt jelentettek. Lenin számára a munkásmozgalom irányításának feladata a "vezetõség" által gyakorolt speciális funkció volt; ez a funkció képezte a "vezetõk" feladatát, akik magától a mozgalomtól elkülönülve szervezõdtek meg annak irányítására. Azzal, hogy egy, a forradalomtól elkülönült szerv megalapozta a tömegek hivatásos vezetõi testületének létét, egyben a leninizmus ideológiai igazolásként szolgált a munkásoktól elkülönült vezetõség létrehozására. Ezen a szinten a leninizmus, kiragadva eredeti kontextusából, csupán a tömegek befogásának technikája marad, a bürokrácia igazolására és a kapitalizmus fenntartására szolgáló ideológia: meghódítása történelmi szükséglet volt azon új társadalmi struktúrák fejlõdése érdekében, amelyek a tõke fejlõdésének szempontjából történelmi szükségszerûséget jelentettek. Mivel a tõke uralma az egész bolygóra kiterjed, megértek a feltételek a forradalom lehetõségére. A leninista ideológia napjai meg vannak számlálva. Lehetetlen a párt problémáját úgy elemezni, hogy kiragadjuk a vita keletkezési feltételeinek történelmi kontextusából: a leninista ideológia kifejlõdésének alapja minden esetben - habár különbözõ formában - éppen a proletárforradalom adott lehetetlenségének következménye volt. Nem csupán véletlen ha úgy tûnhet, mintha a történelem a kautskyzmus-leninizmust igazolta volna, és hogy annak ellenzõi nem voltak képesek sem tartós szervezõdés létrehozására sem koherens kritikára: a kautskyzmus-leninizmus sikere korszakunk terméke és az elsõ komoly - gyakorlati - támadások ellene a történelem ezen korszakának végét jelzik. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz az szükségeltetett, hogy a kapitalista termelési mód az egész világon teljesen kifejlõdjön. Az 1956-os magyarországi forradalom egy történelmi korszak alkonyának elsõ mozzanata volt: az ellenforradalom ideje lassan lejár és újra beköszönt a forradalom virágzásának korszaka. Senki sem tudja elõre megmondani mikor ér véget teljesen az ellenforradalom kora, de az bizonyos, hogy Kautsky és Lenin - akik a letûnõ korszakhoz tartoznak - nézeteinek kritikája ettõl fogva válik szükségessé és lehetségessé. Azért javasoljuk "A marxizmus három forrása, Marx történelmi munkája" tanulmányozását, hogy az egész korszakra jellemzõ uralkodó ideológiát minél többen megismerjék és megértsék. Távol áll tõlünk azoknak az elképzelések az elrejtésére való törekvés, amiket elítélünk és ellenzünk; ellenkezõleg, széles körben akarjuk elterjeszteni, hogy bemutassuk szükségességüket és történelmi korlátaikat.

Mára már elavultak azok a feltételek, amelyek lehetõvé tették a szociáldemokrata vagy a bolsevik típusú szervezõdések kifejlõdését és sikerét. Ami a leninista ideológiát illeti, amellett, hogy a hatalmon lévõ bürokraták eszköze, távol áll attól, hogy alkalmas legyen azon forradalmi csoportok számára, amelyek a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak az egyesítésén munkálkodnak. Hiszen ez az ideológia manapság csupán a bizonyos mértékig forradalmasodott munkások és a középszerû értelmiségiek közötti idõleges összekötõ elemként funkcionál.