Folytatjuk elõzõ számunkban megkezdett témánkat arról, hogy mi is a Kommunista Párt. Míg az elõzõ cikkben azáltal akartuk meghatározni a párt szerepét, hogy az osztályharcok során megjelent befogási erõktõl választottuk le, most konkrétabban próbáljuk meghatározni, hogy mit is jelent ez a harci erõ. Ehhez igen jó vitalehetõséget ad Barrot cikke.
Ahhoz, hogy vitatkozni tudjunk, le kell fektetnünk azt, hogy az osztályharc, a kommunista harc legfontosabb programpontjainak egyike az antidemokratikus jelleg. Ez magában foglalja mindennemû tulajdon, munka, kizsákmányolás és állam tagadását. Ezenkívül mindennemû állami és "nem állami" rendszer (ezek a rendszerek inkább csak el szeretnék rejteni azt, hogy egyfajta államformák) pl. bázisdemokrácia tagadását. Illetve magába foglalja mindennemû burzsoá reformszervezõdés megtámadását pl.: bolsevizmus, anarchoszindikalizmus, federalizmus stb. A lényeg az, hogy ezeket a különbözõ néven illetett demokratikus rendszereket, intézményeket ne válasszuk el egymástól, és mint az egységes ellenforradalmat, tehát mint demokráciát, azaz kapitalizmust kell megtámadnunk.
Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a kommunizmus nem pusztán egy célként elérendõ álom, hanem maga a proletariátus harca. A célok és eszközök egymástól el nem választható egységet alkotnak.
A fentebb vázlatosan leírt kommunista programsajátosságok fõbb elemei az osztályharc történelmi helyzetétõl függetlenül állandó programként jelennek meg. Bár a kommunista program állandó, osztályunknak a programhoz való viszonya, tehát a harc tisztázása állandóan változó folyamatként jelenik meg. A kizsákmányolás állandó tényezõ, de ez mind totálisabbá vált. Úgy gondoljuk, hogy ezzel a totálissá válással az osztályunk harca is fejlõdött. Tehát a lét és tudat dialektikus egysége létezik. A kizsákmányolás és a munka rendjével állandósult harcot folytat a kommunizmus. A proletariátus tapasztalatok levonásával mind tisztázottabban és totálisabban viszonyul ahhoz a kommunista programhoz, amit önmagában hordoz.
Ennek a "kiinduló pontnak" a tisztázása után próbáljuk meghatározni az osztály és a párt viszonyát. A kapitalizmus alapvetõ meghatározottsága, hogy osztálytársadalom, két osztálya van: a termelõeszközök tulajdonosa és képviselõje, a kizsákmányoló osztály, a burzsoázia, és a minden tulajdontól megfosztott, kizsákmányolt, tehát munkára kényszeríttet proletariátus. Az osztály meghatározását nem érdemes, és nem is lehet egyes személyekre kivetíteni, illetve nem lehet állóképként, mint egy statikus valamit szemlélni. Az osztály összetételében, mûködésében, fejlõdésében állandó mozgást végez, tehát egységes folyamatként értelmezhetõ. Épp ezért osztályunk ellentmondást hordozz magában, hisz mi építjük fel ezt a társadalmat, a mi munkánk nélkül semmissé válna, de a mi osztályunk, mint a kapitalizmus legnagyobb és igazi ellentmondása ezt a társadalmat szét is veri. Így arra az álláspontra jutunk, mint, hogy az "osztály és párt nem két egymástól elválasztható entitás... a kommunizmus kifejezett meghatározásai" (.). És bár valóban két egymástól nem "elválasztható entitás", de ezek a fogalmak nem teljesen fedik egymást (ha igen, mi értelme két szót alkalmazni ugyanarra a meghatározásra). A két kategória a kommunista harc más-más aspektusait jeleníti meg. A proletariátus osztálya, mint már azt írtuk, a kapitalizmusban állandóan meglévõ létezõ osztály. Olyan osztály, amely állandóan szervezi kizsákmányolás ellenes, tehát kommunista harcát. Ez az állandósult harc, ez az állandósult szervezõdés, a tapasztalatok levonása, ez magának a pártnak a szervezõdése. De nem maga a párt. A párt mint létezõ organikus centralizáció csakis mint világpárt képzelhetõ el. Tehát a világpárt létrejötte a kommunista harci folyamat fénypontja, és a gyõztes kommunista forradalom letéteményese. Mivel a proletariátus osztályának világszerte egységes harci erõként kell megszervezõdnie ahhoz, hogy szétverje a demokratikus rendet, és ez az erõ a Kommunista Világpárt. Vagyis a világpárt, a proletariátus osztályának pártszervezõdési folyamatának csúcspontja.
A kommunista csoportok, a forradalmi avantgarde nem nevezheti magát kizárólagosan pártnak, de õk maguk is a párt. Nem választhatják le magukat a proletariátus osztályáról, mert õ maguk is az osztály. És fõleg nem választhatják le magukat, mint egy különálló párt, mert a proletariátus osztálya maga a párttá szervezõdés. De mégis óriási jelentõségük van, mikor az ellenforradalom uralkodik a viszonylagos "béke" idõszakában, amikor az osztály szinte csak csíráiban létezik. Akkor a forradalmi avantgarde feladata az, hogy folytassa a kommunista harcot, hogy mind jobban tisztázza és propagálja a harci programot, a harci feladatokat, hogy mind jobban és centralizáltabban szervezõdjön. De ez a szerep nem adhat neki elitista tudatot, szerepet; õk nem egy elit pártot csinálnak, hanem az osztály párttá szervezõdési folyamatának harci csírái. A forradalmi folyamat állandó, de vannak idõszakok, amikor az osztályharc élesedik, amikor élesen megjelennek a forradalmi hullámok. A forradalmi avantgarde feladata nem az, hogy kiválassza a "forradalmi vezetõséget", a vezéreket, hanem mint forradalmi kisebbség állandóan a kommunista programot hangsúlyozza, és annak megfelelõen katalizálja az eseményeket, megpróbálja azokat az organikus centralizáció felé hajtani. A lényeg az, hogy nem mint valami külön álló erõ kívülrõl viszi be a tudatot a proletariátusba, hanem a már egyébként is meglévõ harci tudatot próbálja felszínre hozni, megjeleníteni. Egy egyszerû példával élve: a magyarországi "taxis" blokád ideje alatt volt egy eset, amikor a tüntetõ proletárok egy pékség, vagy valami bolt elõtt álltak, és már lassan kezdett megérni az, hogy kifosztják a boltot. Volt ott egy "okos" rendõr, aki felismerte a helyzetet, kinyitotta a boltot, és elkezdte kiosztani a dolgokat, ezzel elõzve meg a fosztogatásokat. Nos, ekkor ha megjelenik a tudatosabb elem, a forradalmi kisebbség, hogy ez nincs így rendjén: "Fiúk-lányok, ezt a rendõrt el kell tüntetni, és különben is ott szemben még számos bolt van, ott egy áruház, amott meg a fegyverraktárak." Az események máris jóval radikálisabb irány vehettek volna, és ez számos esetben meg is történt már.
Ezzel együtt a forradalmi avantgarde nem elõlegezi meg magát, nem egy karosszék, amelyet egyszer elfoglalunk, aztán fel se kelünk belõle. Tehát aki ma az úgymond "békésebb" idõszakban annak nevezi magát, az egyáltalán nem biztos, hogy az élcsapat szerepét tölti be más alkalommal, vagy a harci napok alatt. A lényeg nem az egyes személyekrõl szól, hanem arról, hogy a kommunista program mint tudatos program-gyakorlat jelenjen meg a proletariátus osztályharcában.