BARIKÁD FÛZETEK 2000 március.

Elõszó

Ez az írás elõször 1938-ben jelent meg a Holland "Radenkommunismus" (Nr. 3 nov. 1938) folyóiratban, késõbb átdolgozva a 1965-ben francia nyelven. H. C. Meier, fémmunkás majd tanár, a GIK-nél dolgozott és egy ideig Jan Appellel a holland KAP vezetõje volt. Társszerkesztõje a "Kommunista termelés és elosztás alapelveinek".

Az elemzés, amit most közreadunk, olyan forradalmi mozgalmak alakulásába enged bepillantást, amelyek körülményeiknek köszönhetõen jelentõs eredményekre jutottak a kommunista program tisztázásában. Történetük - a mindmáig legnagyobb világforradalmi hullámban (1917-23) majd utána - e kommunista program tisztázásának is története. Tehát ezt az írást nem történelmi érdekességnek szánjuk egy olyan történetrõl, ami kétségkívül érdekes és kevéssé ismert, hanem célunk az, hogy a korábbi forradalmi hullámok tapasztalatai beépüljenek a jelen harcokba. Számos konkrét kérdéssel foglalkozik az írás, amelyek mai napig jelentõs problémának bizonyulnak a forradalmi harc során. Legelsõsorban itt a proletariátus szervezõdésének, a párt szerepének, a kommunista militánsok szervezeti kérdéseinek problémája merül fel. A kommunista programban elért tisztázások, amiket a németországi proletárok harcuk folyamán megtestesítettek az, hogy a szervezett proletariátus harca, a proletárdiktatúra nem speciális, az osztálytól elválasztható csoportok/szervezetek feladata. A kommunista militánsok szerepe nem a forradalom általuk vélt kereteinek-szervezeteinek megalkotása, leválasztva magukat a proletariátusról és nem speciális, a proletariátus egészétõl különbözõ feladatok végrehajtása ( pl. politikai szinten való szervezõdés), hanem éppen a kommunista program által megkövetelt általános cselekvés, a proletariátus forradalmi fejlõdésébe való illeszkedés. A propaganda, a jelen harcok megerõsítése, a kommunista erõk nemzetközi centralizációja, és a kommunista program tisztázása. Míg az a szervezõdés (KAUD, Kommunista Munkás Unió), ami ezeket az alapelvelveket próbálta érvényesíteni, létrejött, a németországi proletariátus számos szervezetben kísérelte megvalósítani autonóm proletár érdekeit. A forradalmi hullám kezdetén az új bolsevik típusú politikai pártot (KPD) - amely kifejezte a proletariátus erejének ellentmondásos fejlõdését - létrejötte után nem sokkal a forradalmi mozgalom túlhaladta annak szociáldemokrata vezetése/tendenciája miatt. A gyári szervezetek (AAUD, AAUD-E) és az elitpártként mûködni kívánó KAPD, amelyek a következõ idõszakban a németországi forradalmárok gyûjtõszervezetei lettek, mind speciális feladatok végrehajtójaként képzelték el saját szerepüket. Vagy, mint a proletárdiktatúra gyakorlati megvalósításáért felelõs szervezet (AAUD, AAUD-E) egyfajta szindikalista irányzatként, vagy mint a tudatos kommunista elitpárt (KAPD), amely irányítja a tudattalan proletariátust. E harcokkal egyidejûleg az 1920-as években azonban mind a világban, mind Németországban a forradalom állása alaposan megváltozott. A világforradalmi hullám kifulladt, a helyi proletár szervezõdések és akciók nem generalizálódtak nemzetközi harccá, az elszigetelt kommunista tendenciákat elfojtották. A proletariátus ebben a forradalmi hullámban nem tudta kialakítani azokat a struktúrákat, amik a helyi kezdeményezéseket általánosították volna, így a forradalom szükséges offenzív jellegét fenntarthatták volna. Ennek oka részben a proletár szervezõdések az egész idõszakra jellemezõ reakciós, visszafogó jellege volt. Ez a kommunista program abbeli tisztázatlanságában érhetõ tetten, amely demokratikus illúziókban nyilvánult meg. Nem arról van szó, hogy ezek a proletár szervezetek céljaikban vagy szándékaikban reakciósak lettek volna, vagy hogy néhány csoport nem jutott volna el a kommunista szervezõdés alapelveinek felismeréséhez. Sokkal inkább arról, hogy a forradalmi szervezetek a tõkés termelési mód és a demokrácia csupán részleges tagadása folytán olyan ellentmondásos helyzetbe kerültek, hogy mûködésük a forradalmi potenciál felõrléséhez vezetett. Vagyis nem sikerült elérni a kommunista mozgalom globális forradalmi céljainak megfelelõ struktúrákat, a kommunista program tisztázásának elegendõ szintjét. Természetesen nem tekinthetünk el az akkori kapitalizmus fejlõdési potenciáljától sem, amibõl összességében szintén az ellenforradalom bázisát erõsítette.

Meier a szöveg második részében a kommunista gazdaság alapvetõ problémáit kísérli meg elemezni. Véleményünk szerint ellentmondásosan. A bolsevizmus gazdasági elemzése nagyon fontos tisztázás, a szövegnek ez a része viták inspirálására alkalmas és mint a tanácskommunista áramlat eszmei terméke, megtestesíti az elméleti tisztázások egy pillanatát. Azonban a Meier által kiemelt munkaidõ-számítás mint a kommunista termelés alapja nem egyeztethetõ össze - többek között - a kommunista programnak avval az általunk fontosnak tartott pontjával, amelyik a tõke által generált munka-szabadidõ ellentétpárt egységes emberi tevékenységgel váltaná fel.

1. A FORRADALOM KITÖRÉSE

1918. novemberében összeomlott a német front. A katonák ezrével dezertáltak. Az egész háborús gépezet bedöglött. A flotta tisztjei mégis úgy döntöttek, hogy becsületük megmentése érdekében megvívják végsõ csatájukat. A matrózok azonban megtagadták az engedelmességet. Ez már nem az elsõ lázongás volt közöttük, de az összes többit sikerült megfékezni vagy véres megtorlással leverni. De ez alkalommal nem állt útjukban semmiféle akadály; a vörös zászlók egymás után jelentek meg a hajók árbocain. A matrózok képviselõket választottak, akik aztán létrehozták az elsõ tanácsot. Innentõl kezdve rá voltak kényszerülve arra, hogy mindent elkövessenek a mozgalom elterjedése, kiszélesedése érdekében. Nem akartak meghalni az ellenséggel vívott harcban, de tudták, hogy ha egymástól elszigetelten harcolnak, akkor az ún. lojális csapatok be fognak avatkozni az eseményekbe, és az csak újabb harcot és elnyomást jelentene számukra. A matrózok elhagyták hajóikat és elfoglalták a nagy hamburgi kikötõt; innen pedig vonattal vagy más közlekedési eszközzel tértek vissza szülõvárosaikba.
A felszabadítói gesztus befejezõdött. Innentõl kezdve az események szédítõ gyorsasággal követték egymást. Hamburgban a matrózokat nagy lelkesedés fogadta; munkások és katonák fejezték ki szolidaritásukat, majd õk is tanácsokat alkottak. Habár ez a szervezeti forma gyakorlatilag mindezidáig ismeretlen volt, négy nap múlva már munkás- és katonatanácsok sûrû hálózata szõtte be az egész országot. Lehet, hogy már hallottak az 1917-es orosz szovjetekrõl, de az biztos, hogy csak nagyon keveset: errõl gondoskodott a cenzúra. A lényeg az, hogy eddig még egyetlen párt vagy szervezet sem javasolta ezt a harci formát.

2. A TANÁCSOK ELÕFUTÁRAI

Mégis már a háború alatt jelentek meg a német gyárakban olyan szervezetek, amelyeket a tanácshoz hasonlítanánk. Ezeket
- a különbözõ sztrájkok során - hozták létre azok a felelõsségteljesen kiválasztott munkások, akiket bizalmi embernek neveztek. Õket a szakaszervezetek kisebb funkciókkal láttak el, és nekik kellett, a német szakszervezeti hagyományoknak megfelelõen fenntartani a kapcsolatot a szakszervezetek és munkásság között azáltal, hogy közvetítik a munkások követeléseit a központ felé. A háború alatt mindenek elõtt olyan gyakorlati panaszok hangzottak el, amelyek a munka intenzitására és az áremelkedésekre vonatkoztak. A német szakaszervezetek azonban - mint ahogy a többi ország szakszervezetei is - egységfrontot alkottak a kormánnyal, és úgy garantálták a társadalmi békét, hogy a kormány kisebb engedményeket tett a munkásság körülményeinek javítására vonatkozóan, és a szakszervezeti vezetõknek biztosította a hivatalos intézményekben való részvételi jogot. Ebbõl késõbb persze a bizalmiaknak is származott némi hátrányuk. A "radikális erõket" elõbb vagy utóbb katonai szolgálatra hívták be, és speciális egységekhez rendelték õket. Tehát nagyon nehéz volt nyilvánosan állást foglalni a szakszervezetekkel szemben.
Végül a bizalmiak felhagytak a szakszervezetek tájékoztatásával - ami nem esett különösen nehezükre -, de a helyzet, s így a munkások követelései sem változtak meg, ezért titkosan szervezõdtek tovább. 1917-ben hirtelen vadsztrájk-hullám öntötte el az országot. Ezek a mozgalmak spontán törtek ki, és egyetlen konkrét szervezet sem irányította õket. Lefolyásukban viták és megállapodások sora elõzte meg az eseményeket, és a bizalmiak az akció elõtt kommunikációs kapcsolatokat teremtettek a különbözõ gyárak között.
Ezeket a mozgalmakat végül is az elviselhetetlen helyzet provokálta ki, és mivel nem volt jelen olyan szervezet, amely iránt legalább egy kis bizalmat érezhettek volna, a munkások rákényszerültek arra, hogy különbözõ politikai nézeteiket (szociáldemokrata, vallási, liberális, anarchista) alárendeljék a cselekvés pillanatának. A munkástömegek rá voltak kényszerülve, hogy a gyárak szintjén döntsenek. Ezek a mozgalmak, amelyeket eddig a spontaneitás jellemzett, és többé vagy kevésbé összeköttetésben álltak egymással, 1918. õszén erõs és általános formát öltöttek. A klasszikus közigazgatási apparátus (rendõrség, munkaügyi hivatal, egészségügyi hivatal stb.) mellett a munkástanácsok vették kezükbe a hatalmat - sõt néha még ezek helyébe is léptek - a legfontosabb ipari központokban: így Berlinben, Hamburgban, Brémában, a Ruhr-vidéken, Közép- Németországban és Szászországban. De nem jártak túl sok sikerrel. Miért?

3. KÖNNYÛ GYÕZELEM

Ez az eredménytelenség abból adódott, hogy a munkástanácsok létrehozása túl könnyen ment. Az államapparátus minden tekintélyét elveszítette; sõt néhol még össze is roppant, de ez nem a munkások elszánt, makacs harcának következményeképpen történt. Mozgalmuk a vákuum kellõs közepén jött létre, és éppen ezért minden nehézség nélkül ki tudott bontakozni, anélkül, hogy harcolni vagy akár a harc egyetlen gondolatát is föl kellett volna vetni. Az egyetlen cél, amirõl beszéltek, a nép célja: a béke volt.
Ebben a pontban lényeges különbség mutatkozik az orosz forradalomhoz képest. Oroszországban az elsõ forradalmi hullám a "februári forradalom" leverte a cári rezsimet, de a háború folytatódott. Az egységre lépett munkások mozgalmának ezért meg kellett erõsíteni nyomását, határozottabbnak és merészebbnek kellett mutatkoznia. De Németországban a nép elsõ követelése, a béke, azonnal teljesült; a császári uralom minden teketória nélkül helyet adott a köztársaságnak. Hát milyen köztársaság lehet az ilyen?
A háború elõtt a munkások között ezt illetõen nem voltak nézeteltérések. A munkáspolitikát - gyakorlatban éppúgy mint elméletben - a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek teremtették, a szervezett munkások többsége pedig elfogadta azt. Az olyan szocialista mozgalom tagjai, mely a parlamenti demokráciáért és társadalmi reformokért folyó harc keretében jött létre, és ez határozta meg a harcuk jellegét, biztos, hogy egy napon a polgári demokratikus államban látták volna a szocializmushoz vezetõ utat. Elég lenne, ha többségbe kerülnének, a parlament és a szocialista miniszter máris lépésrõl lépésre nacionalizálná a gazdasági és társadalmi életet, és akkor ez lenne a szocializmus.
Kétségtelen, hogy akkoriban létezett egy forradalmi áramlat is, amelynek legismertebb képviselõi K. Liebknecht és R. Luxemburg voltak. Ez az áramlat mégsem foglalt el egyértelmûen ellenzéki álláspontot az államszocializmussal szemben; mindössze a régi párton belül alkotott ellenzéket, és a bázistól ez az egész ellenzéki irányzat sosem határolta el magát.

4. ÚJ KONCEPCIÓK

Az 1918-21-ig tartó nagy tömegmozgalmak idején mégis új elképzelések láttak napvilágot. És ezek nem egy átlagos avantgárd mozgalom eredményei voltak, hanem a tömegek maguk hozták létre õket. A gyakorlatban pedig a munkások önálló tevékenysége meglelte saját szervezeti formáját: a tanácsokat, ezek az új szervezõdések, egészen az osztály szellemében cselekedtek. És mivel az osztályharc által létrehozott harci formák és a jövõrõl alkotott elképzelések szoros kapcsolatban álltak egymással, érthetõ, hogy a régi elképzelések lassan feledésbe merültek. a munkások most saját harcukat vívták a párt és a szakszervezeti apparátuson kívül, no és az az elképzelés is formát öltött, hogy a tömegek a tanácsokon keresztül gyakoroljanak befolyást a társadalmi életre. Csak ilyen keretek közt jöhet létre a valódi "proletárdiktatúra", amely nem egy párt, hanem az egész dolgozó nép megvalósult egységének kifejezõdése lesz. Biztos, hogy az ilyen társadalmi rend polgári értelemben véve egyáltalán nem nevezhetõ demokratikusnak, mivel a lakosság azon része, amely a társadalmi élet ezen új szervezõdéseiben nem vesz részt, az sem a vitákban, sem pedig a szavazásokban nem vállalhat részt.
Azt mondtuk, hogy a régi elképzelések lassan kezdtek feledésbe merülni. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenti és szakszervezeti hagyományok túl mély gyökeret vertek ahhoz a tömegekben, hogy ilyen rövid idõ alatt ki lehessen irtani ezeket belõlük. A burzsoázia - a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek - emlékeztettek ezekre a régi hagyományokra. Különösen a párt kötelezte el magát ehhez az új formához, amely által a tömegek részt vehetnek a társadalmi életben. Sõt még ennél is tovább ment, és azt követelte, hogy a közvetlen uralomnak ezen új formáját törvényben ismerjék el és erõsítsék meg. De még ha ily módon ki is fejezte szimpátiáját, a régi munkásmozgalom úgy közeledett a tanácsokhoz, hogy nem biztosította számukra a megfelelõ helyet, inkább konkurenciaként kezelte õket. Míg a tanácsok az ún. munkásdemokráciát követelték, ezek a régi pártok és szakszervezetek azt akarták, hogy a munkásmozgalom minden irányzata jelentõségük és számszerû erejük viszonylatában legyen képviselve a tanácsokban.

5. A CSAPDA

A munkások legnagyobb része nem volt abban a helyzetben, hogy ezzel az érvvel szembeszegüljön: még mindig régi szokásaik rabjai voltak. Így váltak a munkástanácsok a szociáldemokrata-párt, a szakszervezetek, a baloldali szociáldemokraták, a termelõszövetkezetek stb. valamint a gyárak képviselõinek egyesületeivé. Fontos megemlíteni, hogy ezek a tanácsok már nem azoknak a munkáscsoportoknak a szervezetei voltak, amelyeket a gyári élet egyesített, hanem olyan formációk, amelyeket a régi munkásmozgalom kihasznált és ezzel utat nyitott a kapitalizmus restaurációjának, a demokratikus államkapitalizmus megvalósításához.
Ez a munkások erõfeszítéseinek bukását jelentette. Valójában késõbb már a tanácsokban lévõ képviselõk sem a tömegtõl kapták irányelveiket, hanem a mindenkori szervezeteiktõl. Arra kérték a munkásokat, hogy engedjék és fogadják el a rend általuk való fenntartását. Azt hirdették, hogy a "szocializmus nem egyenlõ a káosszal". Ilyen feltételek mellett a tanácsok hamar elveszítették jelentõségüket a munkások szemében. A polgári intézmények újra nekiláttak, hogy a munka mielõbb beinduljon, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is törõdtek volna a tanácsok véleményével; és a régi munkásmozgalom célja éppen ez volt.
A régi munkásmozgalom büszke lehetett gyõzelmére. Egy a parlament által elfogadott törvény a legkisebb részletekbe belemenõen lefektette a tanácsok összes jogát és kötelességét.
Az õ feladatuk lett a szociális törvények kivitelének ellenõrzése. Azaz: rendeltetésük szerint az államgépezet kicsiny fogaskerekévé váltak, részt vállaltak annak fejlõdésében, ahelyett, hogy porrá zúzták volna. A tömegekben sokkal erõsebben éltek a tradíciók, mint a spontán akció eredményei.
A "félresikerült forradalom" ellenére sem mondhatjuk azt, hogy a konzervatív elemek gyõzelme egyszerû és könnyû volt. Az új szellemi orientáció elég erõs volt ahhoz, hogy a tanácsok új osztályegységként megtarthassák jellegüket. Öt évi szakadatlan harc 35 ezer munkás legyilkolásába került, míg a tanácsmozgalmat a burzsoázia, a régi munkásmozgalom és a Fehér Gárda - amelyet a porosz junkerek és reakciós egyetemi hallgatók alkottak - egységfrontja le nem gyõzte.

6. POLITIKAI ÁRAMLATOK

A munkásság részérõl durván kb. négy politikai irányzatot különböztetünk meg:
a; A szociáldemokratákat, akik a parlamenti utat választva akarták a nagy gyárakat fokozatosan nacionalizálni. Szintén hajlottak arra is, hogy az állami tõke és a munkások közti közvetítõ szerepet a szakszervezeteknek tulajdonítsák.
b; A kommunisták. többé vagy kevésbé az orosz példától ösztönözve ez az irányzat a tõkések tömegek általi tulajdonfosztásáért lépett síkra. koncepciójuknak megfelelõen a munkások feladatának tekintették a szakszervezetek "megnyerését" és "forradalmasítását".
c; Anarcho-szindikalisták. A politikai hatalomátvétel és mindennemû állam ellen fordultak. Elképzeléseik szerint a jövõbeni társadalom alapkövei a szakszervezetek lesznek. Azért kell harcolni, hogy a szakszervezetek olyan erõre tegyenek szert, amellyel képesek lesznek irányítani az egész gazdasági életet. Ennek az irányzatnak az egyik legismertebb teoretikusa 192O-ban azt írta, hogy a szakszervezeteket nem lenne szabad a kapitalizmus átmeneti termékének tekinteni, hanem a jövõbeni szocialista társadalom csíráinak. 1919-ben úgy tûnt, mintha ennek a mozgalomnak elérkezett volna az órája. A német császári birodalom összeomlása óta ezek a szakszervezetek nagy népszerûségnek örvendtek. 192O. körül az anarchista szakszervezetek 2OO ezer tagot számláltak.
d; Ugyanabban az évben, mégis visszaesett a szakszervezetek hatékonysága. Híveik nagy része egy egész más szervezeti forma felé fordították érdeklõdésüket, amely a harc feltételeinek jobban megfelelt: a forradalmi gyári szervezetek felé. Minden gyárnak megvolt a maga szervezete, amely a többitõl függetlenül cselekedhetett, és amely az elsõ fázisban nem állt kapcsolatban a többiekkel. Következésképpen minden gyár "független gyárként" mûködött, mind csak magára hagyatkozhatott.
Kétségtelen, hogy ezek a gyári szervezetek a tömegek mûvei; de azt ki kell emelnünk, hogy ezek egy olyan forradalommal összefüggésben jelentek meg, amely, ha még nem is maradt alul egészen, de mindenesetre stagnált. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a munkások nem tudták közvetlenül meghódítani és megszervezni a tanácsok által a politikai és gazdasági hatalmat; a harcot legelõször is azon erõk ellen kellett folytatni, amelyek a tanácsok ellen fordultak. A forradalmi munkások következésképpen elkezdték összefogni erõiket az üzemekben, hogy kapcsolatban maradhassanak a társadalmi élettel. Propagandával próbálták meg a munkásokat öntudatra ébreszteni, felszólították õket, hogy hagyják el a szakszervezeteket, és álljanak a forradalmi gyári szervezetek oldalára; a munkások csak így lesznek képesek önállóan és egységesen vezetni harcukat, és a társadalom fölötti gazdasági és politikai hatalmat megszerezni.
Úgy tûnt, mintha a munkásosztály a szervezkedés területén egy nagy hátralépést tett volna. Míg a munkások elõzõleg néhány kevésbé erõs szervezetben centralizálva voltak, most kis csoportok százaira hullottak szét, amelyek - a gyár nagysága szerint- néhány száz vagy ezer harcost egyesítettek. Valójában azonban ez a forma volt az egyetlen, amely megengedte, hogy egy közvetlen munkáshatalom lehetõségei körvonalazódjanak; és bár relatívan kicsik voltak ezek az új szervezetek, de megrémisztették a burzsoáziát, a szociáldemokráciát és a szakszervezeteket.

7. A GYÁRI SZERVEZETEK FEJLÕDÉSE

Mégsem egy dolog alapján szigetelõdtek el egymástól ezek a szervezetek. Hol itt, hol ott jöttek létre, spontán és a vad sztrájkok folyamán (így pl. 1919-ben a bányamunkásoknál a Ruhr-vidéken). Volt egy olyan tendencia, amely az összes ilyen szervezet egyesülését célozta azért, hogy zárt frontot hozzon létre a burzsoázia és cinkosai ellen. Ez a kezdeményezés 192O. áprilisában indult el a nagy kikötõkbõl, Hamburgból, Brémából. Az elsõ egyesült konferencia egyikét, amely Németország összes fontos ipari területérõl érkezett képviselõk vettek részt, Hannoverben tartották. A rendõrség közbelépett és betiltotta a kongresszust. Valójában azonban ez az általános, egyesült szervezet már rég "megalakult", és a legfontosabb akcióelveket világosan megfogalmazták. Ez a szervezet AAUD-nak nevezte magát (Németország Általános Munkás- Uniója). Az AAUD legfontosabb elve a szakszervezetek elleni harc volt, és egyúttal a parlamentarizmus elutasítása volt is. Minden egyes szervezetnek, amely tagja volt az Uniónak, megvolt a joga a lehetõ legnagyobb függetlenséghez és taktikai eljárásának kiválasztásában való legnagyobb szabadságához.
Ebben az idõben a szakszervezetek létszáma Németországban magasabb volt mint valaha, és máig sem érte el ezt a számot. Csak a szocialista ellenõrzés alatt álló szakszervezetek több mint 8 millió tagdíjat fizetõ tagot öleltek fel. A keresztény szakszervezetek több mint 1 millió tagot számláltak, a "sárga" szakszervezeteknek majd 3OO ezer tagja volt. Ezeken kívül voltak még anarcho-szindikalista szervezetek, valamint néhány más olyan szervezet is, amely valamivel késõbb aztán csatlakozott a moszkvai irányítás alatt álló RGI-hez (Vörös Szakszervezeti Internacionáléhoz). Legelõször az AAUD csak 8O ezer munkást számlálhatott (192O. április), de gyorsan növekedett és 192O. vége felé tagjai száma már 3OO ezer körül mozgott. Bizonyos, hogy azok a szervezetek, amelyekbõl az AAUD összetevõdött, ugyanúgy szimpatizáltak a FAUD-dal mint az RGI-vel. És 192O. decemberében ezek az ellentétek szakadáshoz vezettek az AAUD-on belül, és számos szervezet kilépett belõle, hogy egy újabb szervezetet hozzanak létre: az AAUD-E-t (AAUD- Egységszervezete). A szakadás után az AAUD kinyilvánította, hogy a 4. kongresszusa idején 1921. júniusában még mindig több mint 2OO ezer tagot számlált. Valójában ezek a számok nagyon pontatlanok voltak: 1921. márciusában a középnémet felkelés bukása következtében az AAUD szó szerint nyakát szegte. Az immáron legyengült szervezet már nem tudott elegendõ ellenállást tanúsítani a politikai elnyomó intézkedések és a represszió-hullám ellen.

8. A NÉMET KOMMUNISTA PÁRT (KPD)

Mielõtt megvizsgálnánk a gyári szervezeti mozgalomban végbement különbözõ szakadásokat, szükségszerûen beszélnünk kell a KPD-rõl is. A háború alatt és után a szociáldemokrácia az uralkodó osztály oldalán állt, és mindent megtett, hogy biztosítsa a "társadalmi békét". Egyetlen kivételt képezett az a néhány elvtársból és a párt funkcionáriusaiból álló kicsiny csoport, amelynek legismertebbjei R. Luxemburg és K. Liebknecht voltak. Ez utóbbiak heves propagandát folytattak a háború ellen, és élesen kritizálták a szociáldemokráciát. Nem álltak teljesen egyedül. A "Spartakus Szövetségen" kívül többek között, még más csoportok is voltak, mint pl. a frankfurti és drezdai "Internacionalisták", a hamburgi "Radikális Baloldaliak" és a brémai "Arbeiterpolitik". 1918. novembere és a császári birodalom összeomlása óta ezek a csoportok, akik bizonyos mértékben az orosz forradalom felé orientálódtak, erõteljesen az utcai harcra fektették a hangsúlyt, amelynek - szerintük - egy új politikai szervezetet kellett volna létrehoznia. Végül is Berlinben tartottak egy egyesülési kongresszust, amelynek elsõ napján megalakították a KPD-t (1918. 12. 3O.).
Ez a párt azonnal egy csomó forradalmi munkás gyûjtõmedencéjévé vált, akiknek ez volt a követelésük: "Minden hatalmat a tanácsoknak! ". Itt meg kell állapítanunk, hogy a KPD alapító-tagjai egyfajta elsõszülötti jog alapján az új párt kádereit alkották; következtetésképpen gyakran táplálták az új szervezetet a régi párt szellemével. Azok a munkások, akik a KPD-hez csatlakoztak, és az új formák alapján harcoltak, nem mindig mertek, a pártfegyelem tiszteletben tartása végett szembeszegülni a vezetõikkel, és gyakran fejet hajtottak a már elavult koncepciók elõtt. A szó, "gyári szervezkedés" valójában különbözõ elképzeléseket ölelt fel. Olyan alapszervezeteket lehet megfigyelni bennük - ahogy azt a KPD vezetõi tették - , amelyek alá voltak rendelve a kívülrõl jövõ direktíváknak: ez volt a régi koncepció. De egész különbözõ irányzatok és mentalitások együttesére is rámutathatunk. Ebben az értelemben a "gyári szervezet" fogalma az eddigi eszmék megrendülését implikálta, és pedig a következõkét:
a, a munkásosztály egységét
b, a harc taktikáját
c, a vezetés-tömeg viszonyt
d, a proletariátus diktatúráját
e, az állam és társadalom közti kapcsolatokat
f, a kommunizmust mint gazdasági és politikai rendszert

De ezek a problémák gyakorlatilag közvetlenül az új szervezetek harcai közben merültek fel. Meg kellett próbálni megoldani ezeket, ha nem akarták, hogy az új harcok ismét abbamaradjanak. Az eszmék megújításának szükségessége sürgõsen megoldandó feladattá vált; de az új párt kádere - még ha lett is volna bátorsága feladni régi pozícióit - most csak arra gondolt, hogy az új pártot a régi modelljére építse fel, rossz oldalainak elkerülésével, úgy, hogy céljaikat vörösre s nem rózsaszínre vagy fehérre festve. Más oldalról nézve magától értetõdõ, hogy az új eszmékbõl hiányzott a megfelelõ kidolgozás, az egyértelmû elméleti tisztázottság is, és hogy ezekben nem valamiféle égbõl pottyant harmonikus egység tükrözõdött Hanem részben a régi ideológiából származtak, súrlódtak az új eszmékkel, majd összekavarodtak velük. Röviden, a KPD ifjú radikális elvtársai nem szálltak szembe megfelelõ mértékben vezetésükkel, túl gyengék voltak, és még egymás közt sem mutattak egységet.

9. A PARLAMENTARIZMUS

A KPD megalakulása óta különbözõ táborokra oszlott, azon problémákat tekintve, amelyek a "gyári szervezõdés" új fogalmának sokrétûségét érintették. A szociáldemokrata Ebert vezette provizórikus kormány választásokat hirdetett meg egy alkotmányozó gyûlés létrehozására. Részt vegyen- e ezen a fiatal párt, még ha csak azért is, hogy leleplezze azt? Ez a kérdés heves vitákat váltott ki a kongresszuson. A munkások többsége elutasította a választásokon való részvételt. De a pártvezetés - köztük Libknecht és Luxemburg - támogatta a választási kampányt. A vezetés alulmaradt a kérdés megszavazásánál, a párt többsége antiparlamentaristának mutatkozott. A többség felfogása szerint a nemzeti gyûlésnek csak az a funkciója, hogy a burzsoázia uralmát erõsítse azáltal, hogy "legális" bázist teremt számára. Másik oldalról a párt proletár elemei nagyon aktívnak mutatkoztak arra a követelésre vonatkozóan, hogy a fennálló munkástanácsokat újra "aktivizálják", és újakat hozzanak létre; szándéka szerint - "Minden hatalmat a tanácsoknak!" jelmondat újbóli hangoztatása mellett- világosan ráakartak mutatni a parlamenti és a munkásdemokrácia közti különbségre.
A KPD vezetése ebben az antiparlamentarista magatartásban nem a fejlõdést elõsegítõ momentumot látta, hanem a szindikalista és anarchista koncepciókhoz való visszalépést, ahogy azok az ipari kapitalizmus kialakulásának kezdetén létrejöttek. De a valóságban az új politikai irányzat antiparlamentarizmusának nem sok köze volt a "forradalmi szindikalizmushoz" vagy az "anarchizmushoz". Épp õ maga volt ezen koncepciók tagadása. Míg az anarchisták (liberterek) antiparlamentarizmusa a politikai hatalom elutasításán alapult, fõleg a proletárdiktatúra elutasításán, az új irányzat az antiparlamentarizmust a politikai hatalomátvétel szükségszerû feltételének tekintette. Tehát egy "marxista" antiparlamentarizmusról volt szó.

1O. A SZAKSZERVEZETEK

A szakszervezeti tevékenység tekintetében persze a KPD vezetése különbözõ módon értékelte a "gyári szervezõdést". Ez röviddel a kongresszus (Luxemburg és Libknecht meggyilkolása) után mindenütt heves vitához vezetett.
A tanácsok propagandistái eleinte a következõ jelmondatokat harsogták: "Ki a szakszervezetekbõl!, Támogassátok a gyári szervezeteket!, Alkossatok munkástanácsokat!" De a KPD- vezetés azt mondta: "Maradjatok a szakszervezetekben!" Nem hitték, hogy "meghódíthatják" a szakszervezeteket, de úgy gondolták, hogy lehetséges lenne, néhány helyi szervezetnél átvenni a vezetést. Ha ez a lehetõség valóra válna, akkor a helyi szervezeteket egy olyan központi szervezetté lehetne egyesíteni, amely akkor már forradalmivá válna.
Ekkor a KPD vezetése még megpróbálta elkerülni a vereséget. Szekcióinak többsége vonakodott követni ezeket az utasításokat. De a vezetés ragaszkodott álláspontjához, még tagjai többségének kizárása árán is, ebben az Orosz Kommunista Párt és vezetõsége, Lenin is támogatta, aki ez alkalomból megírta vészterhes brosúráját, a "Gyermekbetegségeket"! Az eljárást a heidelbergi kongresszuson (1919. október) véghez is vitték, amikor is a vezetésnek sikerült néhány "demokratikus" módon történõ mesterkedés útján a párttagok több mint felét kizárni a pártból... Ettõl kezdve a KPD képes volt a parlamenti és a szakszervezeti politikáját - legnagyobb részt szánalmas eredményekkel - érvényre juttatni. A forradalmi gondolkodásúak kizárása (csak) nem sokkal késõbb lehetõvé tette, hogy egy baloldali szociáldemokrata párttal (USPD) egyesüljön (192O. október) és taglétszámát - noha csak 3 évre - megsokszorozza. Ugyanakkor a KPD elveszítette harcos tagjait, és feltételnélküli engedelmességgel alá kellett vetnie magát Moszkva akaratának.

A NÉMET KOMMUNISTA MUNKÁSPÁRT (KAPD)

Nem sokkal késõbb a kizárt tagok létrehoztak egy pártot: a KAPD-t. Ez a párt szoros kapcsolatban állt az AAUD-val. A következõ években lejátszódó tömegmozgalmakban a KAPD olyan erõt képviselt, amellyel számolni kellett. Félni kellett akaratától, direkt akciós gyakorlatától és a pártokon és szakszervezeteken gyakorolt kritikájától, a kapitalista kizsákmányolás minden formájának leleplezésétõl, még ha ezt eleinte csak üzemi szinten gyakorolta is. Sajtója és publikációi leginkább a marxista irodalom legjavát tették közzé, már abból, ami a marxista munkásmozgalom ezen dekadens idõszakában egyáltalán fellelhetõ volt.

11. A KAPD ÉS AZ AAUD-N BELÜLI DIFFERENCIÁK

Hagyjuk most a pártokat, és nézzük meg közelebbrõl a "gyári szervezetek" mozgalmát. Ez az újonnan keletkezett mozgalom világossá tette, hogy fontos változás következett be a munkásság öntudatában. De ezek a változások különbözõ következményekkel jártak; több nagyon különbözõ elméleti irányzat keletkezett az AAUD- n belül. Általános egyetértést csak a következõ pontokban sikerült elérni:
a, az új szervezetnek azon kell lennie, hogy minél nagyobbá váljon
b, szervezeti felépítését úgy kell létrehoznia, hogy megakadályozza új vezetõklikkek kialakulását
c, ennek a szervezetnek kell majd, ha már több millió tagot számlálhat soraiban, megszerveznie a proletárdiktatúrát
Két pontban azonban kiegyeztethetetlen ellentétek merültek fel:
a, egy AAUD-n kívüli párt létrehozásának szükségességérõl illetve szükségtelenségérõl
b, a gazdasági és társadalmi élet irányításáról
Kezdetben az AAUD csak laza kapcsolatban állt a KPD-val, és ezek a különbségek gyakorlatilag nem is léteztek. A KAPD megalakulásával a helyzet megváltozott. Az AAUD szoros kapcsolatba került a KAPD-val, ami tagjai legnagyobb részének akarata ellenére történt (különösen Sachenben, Frankfurtban, Hamburgban stb. voltak problémák...). - Nem szabad elfelejtenünk, hogy Németország még nagyon szétforgácsolódott állapotban volt, és hogy ez a szétforgácsolódás a munkásszervezõdések életére is kihatott. - A KAPD ellenfelei azzal vádolták a pártot, hogy az egész vezetõségi klikken alapul, és decemberben létrehozták az AAUD-E-t, amely minden proletár pártot elutasított azzal az érvvel, hogy ezek a "speciális" szervezetek, politikai pártok.

12. A KÖZÖS PLATFORM

Melyek voltak a jelenlegi három áramlat érvei?
A modern világ szemléletmódjában egységesek voltak. Ez nagyjából azt jelent, hogy mindegyik elismerte, hogy a társadalom megváltozott: a XIX. században a proletariátus a társadalomnak csak egy kis részét képezte; nem tudott egyedül harcolni, és meg kellett próbálnia más osztályokkal szövetkeznie. Innen ered K: Marx demokratikus stratégiája. De ez az idõszak, legalább is a nyugati országokban, teljesen megváltozott. Ott a proletariátus ma már a lakosság többségét alkotja, míg a burzsoázia minden tábora a nagytõkével illetve annak támogatásával egyesül. Innentõl fogva a forradalom volt a proletariátus egyetlen feladata. É s ez elkerülhetetlen, mert a kapitalizmus bukásának eljött az ideje. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az elképzelés a 2O-as, 3O-as évekbõl származik.)
Ha a társadalom - legalábbis nyugaton- alapvetõen megváltozott, akkor a kommunizmusról alkotott elképzeléseknek is meg kellett változniuk. És ezek meg is változtak, éppúgy mint azok a régi elképzelések, amelyeket a régi szervezetek oly nagyra tartottak, és épp a szociális emancipáció ellentétét fejezték ki. Erre nagyon jó példát szolgáltat Otto Rühle, az AAUD fõteoretikusa, egy 1924- es írásában: "A nacionalizálás, amely éppúgy a szociáldemokrácia programja, mint a kommunistáké, nem azonos a társadalmasítással. A termelõeszközök nacionalizálásán át legfeljebb egy erõsen centralizált államkapitalizmust nyerhetünk, amely talán jobb a privát kapitalizmusnál, de ennek ellenére mégis kapitalizmus marad." A kommunizmus a munkások akciójából, aktív harcából következik, de mindenek elõtt saját maga hozza létre! Ezért kell legelõször is új szervezeteket létrehozni. De milyenek legyenek ezek a szervezetek? Ezen a ponton nagyon különbözõek voltak a vélemények, és az ellentétek számos szakadáshoz vezettek. Míg a munkásosztály egyre inkább feladta forradalmi tevékenységét, mialatt hivatalos képviseleteik csak szemfényvesztõ, nevetséges tevékenységet folytattak, addig azok, akik cselekedni akartak azáltal, hogy vívmányaikat védték, csak a munkásmozgalom általános széthullásának kifejezõdései voltak. Mégis érdemes az akkor fennálló differenciákat az szemünk elé tárni.

13. A KETTÕS SZERVEZET

A KAPD a "leninista típusú" tömegpárt koncepciója ellen fordult, amely az orosz forradalom után az általános felfogásban eluralkodott. A KAPD azt az álláspontot támogatta, amely szükség szerint egy forradalmi pártnak szükség szerint az elit pártjának, tehát kicsinek kell lennie; olyan pártnak, amely nem tagjainak mennyiségén, hanem minõségén alapul. Az olyan pártnak, amelynek az osztály legjobban nevelt tagjait kell magába egyesítenie, úgy kell cselekednie a tömegben mint az élesztõnek a tésztában, azaz propagandát kell folytatnia vitát gerjesztenie stb.
A stratégia, amelyet követnie kell, a következõ: osztály osztály ellen, ez olyan stratégia, amely teljesen a gyárban folyó harcokon és fegyveres felkelésen alapul - melynek néha még, mellékjelenségként - a terrorizmus eszközeit is használnia kell (mint pl. a robbantásokat, bankrablásokat stb. Az ilyen akciók a 20-as évek elején gyakran elõfordultak.) A gyárakban folyó harcnak, amely az akcióbizottság vezetése alatt áll, kell megteremtenie a tömegharchoz szükséges osztálytudatot, és egyre nagyobb proletártömegeket kell mozgósítania a döntõ harcokhoz.
Hermann Gorter, ennek az irányzatnak az egyik vezetõ teoretikusa, egy kis kommunista párt létrehozásának szükségességét a következõképpen indokolta: "A legtöbb proletár bizonytalanságban él. Alig van némi fogalmuk a gazdaságról és a politikáról csak nagyon keveset tudnak a nemzeti és a nemzetközi eseményekrõl, ezek egymáshoz való viszonyáról és a forradalomra gyakorolt hatásukról. Nem képesek osztályhelyzetüket racionálisan átlátni. Ez az oka annak, amiért nem tudnak a kellõ pillanatban cselekedni. Akkor cselekednek, amikor nem kellene, és semmit sem tesznek akkor, amikor szükséges lenne. Túl gyakran tévednek." Így ennek a kis kiválasztott pártnak nevelõi feladata lenne, egy katalizátor szerepét töltené be az eszmék talaján. De az a feladat, hogy a tömegeket megszervezze, már az AAUD-ra hárulna, amelynek eközben a gyári szervezetek gyûjtõmedencéjéhez kellene fordulnia, és amelynek legfontosabb feladata a szakszervezeteket elleni harc és ezek befolyásának visszaszorítása lenne; egyrészt a propaganda által, de fõleg az olyan csoportok akciói által, "melyek tevékenységükben azt mutatják föl, amivé a tömegek majd csak ezután fognak válni." - mondta Gorter. Végül a harc közben a gyári szervezetek munkástanácsokká alakulnak át, amelyek minden munkást magukban foglalnak, és amelyek közvetlenül a munkásság akarata és ellenõrzése alatt állnak. Röviden, a "proletárdiktatúra" nem más lenne, mint egy az összes német gyárra kiterjesztett AAUD.

14. AZ AAUD-E ÉRVELÉSE

Az AAUD-E, amely ellene volt az olyan politikai pártnak, amely a gyári szervezetektõl függetlenül mûködik, egy nagy egységszervezetet akart felépíteni, amelynek feladat a tömegharcok gyakorlati vezetése lenne, és késõbb az õ dolga lenne a társadalom közigazgatásának munkástanácsi alapokon való megszervezése is. Ennek következtében az új szervezetnek éppúgy lennének gazdasági mint politikai feladati is. Másrészrõl a koncepció abban különbözik a régi "forradalmi szindikalizmusétól", hogy ez utóbbi a munkások bármiféle politikai hatalmának létrehozásával és a proletárdiktatúrával szemben is elutasítóan viselkedett. Az AAUD-E elismerte, hogy a proletariátus gyenge, szétforgácsolódott és öntudatlan állapotban van, és hogy ezért szükséges lehet egyfajta felvilágosító tevékenység, de ettõl még nem vélte szükségesnek egy KAPD- féle elitpárt létrehozását. Nézetük szerint ezt a feladatot a gyári szervezetek is eltudják végezni, mivel a vita- és szólásszabadság ezekben biztosított. Jellemzõ, hogy az AAUD-E olyan kritikát gyakorolt a KAPD-on, amely épp a "KAPD- szellemiségét" tükrözte vissza: az AAUD-E szerint a KAPD centrista párt volt, amely hivatásos vezetõkkel és fizetett újságszerkesztõkkel van felszerelve, akik csak a parlamentarizmus elutasításával különböznek a hivatalos kommunista párttól. A "kettõs szervezet" nem más mint a "dupla etetõvályú" politikájának alkalmazása, amely a vezetõk malmára hajtja a vizet. Az AAUD-E legfõbb áramlatát csak egy dolog érdekelte: a fizetett vezetõség, és csak ezt az egy dolgot támadta; "Nem kellenek tagsági igazolványok, sem szobrok, sem ehhez hasonló dolgok!" - mondták. Néhány csoport egészen odáig elment, hogy Anti- szervezet- szervezetet alakított...
Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha a proletariátus túl gyenge és öntudatlan ahhoz, hogy önállóan döntéseket hozzon a harcok folyamán, az még korántsem jelenti azt, hogy a megoldást egy pártban kell keresnünk. Senki sem cselekedhet a proletariátus helyett, saját magának kell hibáit önnön erejébõl legyõznie, és ha ezt nem teszi meg, alul marad a harcban, és súlyos vereséggel fizet meg érte. A kettõs szervezet elavult szervezeti forma: a hagyomány - a párt és a szakszervezet - maradványa. A három áramlat közti különbségnek - AAUD, AAUD- E, KAPD - megvoltak a gyakorlati következményei is. Az 1921-es középnémet felkelés idején, amelyet nagyrészt a KAPD fegyveres csoportjai váltottak ki és vezettek (az akkor még szimpatizáns párt a III. Internacionáléhoz tartozott), és amelyen az AAUD-E vonakodott részt venni, mert az egész arra szolgált, hogy az oroszok nehézségeit palástolják és a kronstadti eseményeket eltusolják.
A folyamatosan ejtett hibák ellenére, amelyek heves és gyakran nagyon zavaros vitákat váltottak ki még a személyes kérdésekben is, a "KAPD- szellemisége" sokáig érezhetõ hatást gyakorolt a tömegekre olyan eltúlzott kijelentések alapján, amelyeket a mély reménytelenség és az orientációs hiány váltottak ki. Direkt és erõszakos akciókba való ösztönzéssel, a kapitalizmus és annak a különféle politikai irányzatokat képviselõ, a munkásságból származó altisztjeinek szenvedélyes bírálatával (köztük voltak moszkvai "palotaurak" is). Hozzá kell tennünk, hogy az összes ilyen irányzat erõs sajtóval rendelkezett, általában illegális pénzeszközökkel támogatták õket és tagjaik akik szubverzív tevékenységük miatt gyakran munka nélkül voltak az utcán és a nyilvános gyûléseken nagyon aktívak voltak.

A számítási hiba

Azt lehetett hinni, hogy a gyári szervezetek számának gyors megugrása az 1919-2O-as években ugyanilyen gyorsasággal fog majd folytatódni az eljövendõ harcokban. Mindenki úgy gondolta, hogy a gyári szervezetekbõl könnyen indulhat ki olyan tömegmozgalom, amelyben "tudatos kommunisták milliói" egyesülnek majd, és hogy ezek majd kiegyenlíthetik az ún. munkásszakszervezetek uralmát. Abból a helyes hipotézisbõl kiindulva, hogy a proletariátus csak mint szervezett osztály harcolhat és gyõzedelmeskedhet, úgy gondolták, hogy a munkások egy új és egyre nagyobbá váló állandó szervezet létrehozásával rakják majd le a gyõzelmükhöz vezetõ út alapköveit. Az AAUD és az AAUD-E növekedésén lemérhetjük a harckézség és az osztálytudat fejlõdését. A felgyorsult gazdasági fejlõdés periódusát (1923-29.) a harcok egy újabb fázisa követte, amelynek 1933-ban Hitler hatalomra jutása vetett véget. Ez idõ alatt mindhárom szervezet egyre inkább a háttérbe szorult, visszavonult. Végül már csak néhány száz tagjuk maradt az egykor óriási szervezetek maradékaként, azaz itt- ott kisebb magok maradtak meg 2O millió proletárral szemben. A gyári szervezetek már nem a munkások "általános" szervezetei, hanem a tudatos tanácskommunisták központjai voltak. Ettõl fogva az AAUD és az AAUD-E magukra öltötték a "kis párt jelleget", habár sajtóikban mindig ennek az ellenkezõjét állították.

16. A FUNKCIÓK

Vajon tényleg kis taglétszámuk volt- e az oka annak, hogy a gyári szervezetek hosszabb idõre politikai párttá váltak? Nem. A változás a funkcióban történt. Habár a gyári szervezetek sosem tekintették feladatuknak a sztrájkok vezetését, a vállalatokkal való tárgyalást, követelések megfogalmazását (ez a sztrájkolók dolga volt), az AAUD és az AAUD-E mégiscsak a gyakorlati harc szervezetei voltak. Propaganda tevékenységre és támogatási funkciókra korlátozódtak. Ha egy sztrájk elkezdõdött, mindig a gyári szervezetek látták el a sztrájkszervezetek feladatinak nagy részét: a szervezet sajtója lett a sztrájk sajtója; sztrájkgyûléseket szerveztek, és az ezeken a gyûléseken felszólalók többsége az AAUD vagy az AAUD-E tagja volt. De a vállalkozókkal tárgyalni, az a sztrájkbizottság feladat volt, amelyben a gyári szervezetek tagjai nem saját csoportjukat képviselték, hanem a sztrájkolókat, akik õket megválasztották, és akikért felelõsek voltak.
A KAPD-nak, mint politikai pártnak más funkciója volt. Feladata fõleg a propaganda, a politika és gazdasági elemzés volt. A választásoknál antiparlamentarista propagandát folytatott, denunciálta a polgári és egyéb pártokat, felszólított arra, hogy a gyárakban, kereskedelmi szervezetekben és a munkanélküliek között alakítsanak akcióbizottságokat, amelynek célja a tömegek közti agitálás volt, ugyanis ezek ösztönösen próbáltak megválni a régi szervezetektõl.

17. A FUNKCIÓK MEGVÁLTOZÁSA

De valójában az 1921-es vereség és véres elnyomás után, a gazdasági prosperitási hullámmal ezek a funkciók tisztán elméletivé váltak. Ennek a pártnak az aktivitása csupán propaganda tevékenységre és analizálásra korlátozódott, vagyis egy politikai csoport tevékenységére. A forradalmi perspektíva hiányától elkedvetlenülve tagjai nagy része elhagyta a szervezetet. Hatásuk csökkenésének az volt a következménye, hogy már nem a gyárak alkották a szervezet bázisát. Az emberek városrészek szerint, kocsmákban szervezõdtek, ahol néha régi német munkásdalokat énekeltek, kórusban és átérzéssel, a remény és a düh dalait.
Ettõl kezdve már nem volt különbség a három párt között. Gyakorlatilag a KAPD és az AAUD névlegesen különbözõ csoportokban találkoztak egymással, és az AAUD-E tagjai is egy politikai csoportban szervezõdtek, még ha ezt nem is akarták beismerni. Anton Pannekoek, a holland marxista, aki az összes csoport egyik elméleti inspirátora volt, erre vonatkozóan a következõket írta 1927-ben: "Az AAUD és a KAPD lényegében egy szervezet alkotnak, amelynek közvetlen célja a forradalom. Más idõkben a széthullás idején gondolni se lehetett volna egy ilyen szervezet létrehozására. De túlélték a forradalmi harcok éveit; és a munkások, akik egykor õket alapították és zászlói alatt harcoltak, nem hagyták feledésbe merülni a tapasztalatokat, így megõrzik ezt a szervezetet egy eljövendõ harc csírájaként." Mindazonáltal három azonos irányultságú pártból kettõ felesleges volt. A veszély közeledtével, míg a régi munkásszervezeteket névtelen gyávaság fogta el, és a nácik gyõzedelmesen masíroztak elõre, az AAUD, ami idõközben elszakadt a KAPD-tól, decemberében csatlakozott az AAUD-E-hez. Így a KAPD-nak már csak néhány tagja maradt; míg az AAUD-E néhány más tagja anarchista csoportosulásokhoz csatlakozott. De a gyári szervezetek legtöbb túlélõje egy új szervezetben egyesült a KAUD-ban (Kommunista Munkás Unió) és így jutatták kifejezésre azon elképzelésüket, hogy az utóbbi szervezet már nem egy "általános" szervezet, amely minden forradalmi akaratú munkást magában egyesít, mint anilyen pl. az AAUD volt, hanem olyan szervezet, amelyben csak tudatos kommunista munkások találhatók.

18. A SZERVEZETT OSZTÁLY

Következésképp a KAUD annak a változásnak volt a kifejezõdése, amely a szervezet koncepcióin belül ment végbe. És ennek a változásnak is megvolt a maga értelme. Emlékeznünk kell arra, hogy mit jelentett eddig a "szervezett osztály" fogalma. Az AAUD és az AAUD-E kezdetben úgy gondolták, hogy õk azok, akik a munkásosztályt megszervezik, hogy proletárok milliói fognak csatlakozni a szervezetükhöz. Ezen gondolat alapjában véve nagyon közel állt a forradalmi szindikalisták elképzeléseihez, akik úgy gondolták, hogy egy napon minden munkás az szakszervezeteikben fog felbukkanni, és akkor végre a munkásosztály szervezett osztállyá válik.
A KAPD most arra ösztönözte a munkásokat, hogy szervezzék meg saját akcióbizottságaikat, és hozzanak létre összeköttetést ezen bizottságok között. Másként mondva: a szervezett osztály harca már nem egy a harc elõtt létrehozott szervezettõl függ. Ebben az új koncepcióban a "szervezett" osztály a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály volt. Ennek az új koncepciónak számos más kérdést tekintve is voltak következményei: mint pl. a proletárdiktatúra kérdését tekintve. Mert, ha a szervezett harc már nem a specializált szervezetek kizárólagos feladata, akkor ami a vezetést illeti, már õket sem tekinthetjük a proletárdiktatúra szerveinek. Ezzel megszûnt az a probléma, amely oly sokszor vezetett óriási konfliktusokhoz: ki gyakorolja illetve szervezze meg a hatalmat a KAPD vagy az AAUD-ból.
A proletariátus diktatúrájának létrehozása már nem speciális csoportok feladatának számított, hanem a harcoló osztály saját feladatának, amely a harc minden funkcióját, aspektusát magára vállalja. Az új szervezet, a KAUD feladati tehát a kommunista propagandára korlátozódtak, amelynek azokat a célokat kellett egyértelmûvé tenni, amelyek a munkásosztályt a tõkések és a régi szervezetek elleni harcra sarkallják, eleinte vad sztrájkkal, és amelyek minden akciónál megmutatják a munkásosztály erõsségeit és gyengéit.

19. A KOMMUNISTA TÁRSADALOM ÉS A GYÁRI SZERVEZETEK

Ezen elképzelések továbbfejlõdését szükségszerûen az eddigi eszmék felülvizsgálása kísérte, az olyan elképzelésekrõl alkotott eszméké, amelyek a kommunista társadalmat konstruálják. Általában a tömegekben kialakult elképzelés egy államkapitalista rendszer megvalósítására irányult. Ez azt jelenti, hogy volt jó néhány jelentéktelen különbségekkel bíró elmélet, de az egész ideológiát lehetett három alapelvre redukálni:
- az állam vezette szocializmus megvalósulására, amely nacionalizálás, irányított gazdaság, társadalmi reformok útján jön létre, és a parlamenti illetve a szakszervezeti tevékenység a harc lényeges eszköze. Eszerint a munkások aligha harcolhatnak olyan független osztályként, amely mindenek elõtt saját céljait akarja megvalósítani; hanem az "osztályharc irányítását és vezetését" rákell bízniuk a parlamenti és szakszervezeti vezetõkre. Ezért azt mondhatjuk, hogy ezen ideológia szerint a párt és a szakszervezetek az állam szervez részeiként jelennek meg a munkások szemében, és hogy a jövõbeni kommunista társadalomban is ezeket illeti majd meg a társadalom irányítása és vezetése.
Az elsõ fázisban tehát a németországi forradalmi akciók bukását követõen, ez a tradíció még nagy mértékben fellehetõ az AAUD, a KAPD és az AAUD-E koncepcióiban is. Mindhárman egy olyan szervezete szerettek volna, amely több millió tagot ölelt volna fel, a politikai és gazdasági proletárdiktatúra gyakorlására. Ez alapján nyilvánította ki 1922-ben az AAUD azt, hogy tevékenysége alapján "a német gyárak 6%-ának irányítását" át tudná venni. De ez a koncepció most megrendült. Egészen eddig, ahogy láthattuk, olyan gyári szervezetek százai követelték a teljes függetlenséget szabad döntéshozatalaikban, akik kapcsolatban álltak az AAUD-val vagy az AAUD-E-vel, és mindent megtettek azért, hogy egy "újabb vezetõi klikk" kialakulását megakadályozzák. De lehetséges- e ezt a függetlenséget a kommunista életben is fenntartani? A gazdasági élet felsõfokon specializált, és minden gazdasági ág szoros kapcsolatban áll egymással. Hogyan lehetne a gazdasági életet irányítani anélkül, hogy ne térnénk vissza a termelés és a társadalmi javak elosztás a folyamán néhány centralizált formához? Nem pótolhatatlan- e az állam az elosztás szervezõjének, és a termelés irányításának szerepében? Itt egy ellentmondás merült fel a kommunista társadalomról alkotott régi elképzelések és a ma alkalmazott új harci formák között. Féltek a gazdasági centralizálástól, és annak az események által világosan megmutatkozó következményeitõl, de nem tudták, hogy lehetne elkerülni ezeket. A vita arról szólt, hogy a "föderalizmusból" vagy a "centralizmusból" legyen- e több? Az AAUD-E inkább a "föderalizmust" támogatta, a KAPD és az AAUD inkább a "centralizmus" felé hajlott. 1923-ban Karl Schröder kihirdette (KAPD egyik fõ teoretikusa), hogy "minél centralizáltabb a kommunista társadalom, annál jobb".
És ez az ellentét valóban föloldhatatlan volt, ha a "szervezett osztály" régi koncepciójának szintjén maradunk. Az egyik oldal a "forradalmi szindikalizmus" elképzeléseivel szimpatizált - már ami a gyárak szakszervezet általi átvételét illeti - a másik oldal pedig úgy gondolkodott, mint a bolsevikok, miszerint egy centralizált apparátusnak, az államnak kell szabályoznia termelési folyamatot, és kézbe kell venni a "nemzeti jövedelem" munkások közti elosztását. Mindenesetre a kommunista társadalomról folytatott efféle vita, tehát az amely a "föderalizmus és centralizmus" dilemmájából indul ki, teljesen haszontalan. Ezek a problémák szervezési, tehát technikai problémák, mivel a kommunista társadalom elsõsorban gazdasági probléma. A kapitalizmust lekell gyõznie egy másik olyan gazdasági rendszernek, amelyben a termelõeszközök, a termékek, a munkaerõ nincsenek alárendelve az "életformának", és ahol a dolgozó osztályok kizsákmányolása nem létezik. A "föderalizmusról és a centralizmusról" szóló vitának nincs értelme, ha elõzõleg nem mutattuk fel, hogy mi lesz ennek a "föderalizmusnak" illetve "centralizációnak" a gazdasági bázisa. A valóságban egy adott gazdaság szervezeti formái lényegében véve nem önkényes formák, hanem épp ennek a gazdaságnak az alapelveibõl erednek. Így pl. a profitelv és az értéktöbblet, saját privát vagy kollektív elsajátításának elve, az összes tõkés gazdaság által elfogadott forma bázisán nyugszik. Ezért nem elég, ha a kommunizmus gazdaságát csupán a tõkés rendszer tagadásaként ábrázoljuk: se pénz, se piac, se privát vagy állami tulajdon. Pozitív jellemvonásait is fel kell vázolnunk, meg kell mutatnunk, hogy melyek lesznek azok a gazdasági törvények, amelyek a kapitalizmus törvényei felett gyõzedelmeskedni fognak. Ha így tesszük, akkor nagyon valószínû, hogy a "föderalizmus vagy centralizmus" alternatíváit nem tekinthetjük valódi problémának.

2O. A NÉMETORSZÁGI MOZGALOM VÉGE

Mielõtt rátérnénk erre a kérdésre, talán érdemes lenne egy pillantást vetni a forradalmi gyári szervezetekbõl keletkezõ mozgalom gyakorlati sorsára.
Az AAUD 1929. végén elszakadt a KAPD-tól. Sajtója a "rugalmas taktika" mellett szólt, vagyis egyetlen céljuk a munkásharcok támogatása, bérkövetelések, a munkafeltételek javítása és a munkaidõ lerövidítése lett. A KAPD ebben a taktikában az osztálykollaboráció, az "alkupolitikának" tett veszélyes lépést vélt felfedezni. Vezetõjük Scharer kizárása után, akit felelõsségre vontak az ellenséggel való lepaktálás vádjával, mivel a KPD egyik kiadójánál megjelentetett egy regényt, a KAPD az egyéni terrorizmusról kezdett dicshimnuszokat zengeni, mert ebben látta azt az eszközt, amivel a tömegek osztálytudatát fel lehet ébreszteni. Marianus vab der Lubbe (aki a Reichstagot felgyújtott), szintén kapcsolatban állt ezzel a mozgalommal. A Reichstag felgyújtásával a munkásokat akarta letargikus állapotukból kiugrasztani.
De sem az egyik, sem a másik taktika nem járt eredménnyel. Németország hallatlan mértékû gazdasági krízist élt át, a munkanélküliek száma hirtelen megugrott innen voltak a vadsztrájkok, senki sem törõdött a szakszervezeti rendelkezésekkel. A szakszervezetek szorosan együttmûködtek a vállalkozókkal és az állammal. A tanácskommunisták sajtóját rendszeresen lefoglalták, de az autonóm akcióbizottságokhoz intézett apellátáik semmiféle visszhangra nem találtak. A sors iróniája: az ekkoriban szervezett egyetlen nagyobb vadsztrájkot (1932. berlini közlekedési üzemek) a sztálinista és hitlerista bohócok közösen szervezték a szocialista szakszervezetek ellen.
Hitler legális hatalomátvétele után a különbözõ irányzatok aktív elvtársait letartóztatták, és KZ-be zárták, ahonnan a legtöbben vissza sem tértek. 1945-ben néhány túlélõt a GPU parancsára az orosz hadsereg Sachseni bevonulásánál végeztek ki. 1952-ben az AAUD egyik egykori vezetõjét, Alfred Weilandot Nyugat- Berlinben a nyílt utcán elfogták és Kelet- Berlinbe vitték, ahol több évi börtönbüntetésre ítélték.
Manapság Németországban már nyoma sincs a tanácskommunizmus különbözõ áramlatainak. Az emberek likvidálásával azokat az eszméket is likvidálták, amelyeknek hordozói õk voltak, míg a prosperitás és az expanzió más irányba terelték a gondolkodást. De, hogy léthatóvá váljon, mivel gazdagította ennek a mozgalomnak elszenvedett tragédiája a munkáshatalomért folytatott harcról alkotott ismereteinket, nem árt visszatérnünk a kommunizmus gazdaságához.

21. A KOMMUNIZMUS GAZDASÁGI ALAPJAI

Hogy ezt a problémát eltudja mélyíteni, az AAUD-nak meg kellett volna válnia a "szervezett osztály" régi tradíciójától, azért, hogy megérthesse, hogy a munkásosztály valódi egységét nemzetközi szinten csak a tömegharcok által valósíthatja meg, túllépve minden olyan specializált szervezeten, amely legjobb esetben is csak a proletár remények és célok egy elmúlt fázisának töredékes aspektusát tudná felmutatni. 193O-ban az AAUD megjelentetett egy tanulmányt, amelyet holland tanácskommunisták írtak, címe a Kommunista termelés és elosztás.
Ennek az analízisnek nem az volt a szándéka, hogy "tervezetet" terjesszen elõ, ami által egy "jobb és egyenlõbb társadalom" válik elérhetõvé. Kizárólag a kommunizmus gazdasági problémáival foglalkozik és az osztályharc gyakorlatát és a társadalmi irányítást szerves egységként ábrázolja. Ebbõl következõen az "alapelvek" mindössze levonják egy olyan lehetséges harc gazdasági következtetéseit amelyet a tömegek önállóan politikai szinten vezetnek. Ha a munkástanácsok átvették a hatalmat, és ha hosszas fáradozásaik után megtanulták közvetlenül maguk irányítani harcaikat, akkor kénytelenek lesznek uralmuknak új alapokat adni, azáltal hogy tudatosan olyan új gazdasági törvényeket vezetnek be, amelyek szerint a munkaidõ mértéke a termelés és elosztás kiindulópontja. A munkások képesek termelésüket önállóan irányítani, de ez csak akkor lehetséges, ha a munkaidõt a különbözõ iparágakban megtervezik, mégpedig mindenre kiterjedõen, és ha a javak elosztásánál ezzel a mértékkel élnek.
Az alapelvek ezt a problémát annak a kizsákmányolt munkásnak az álláspontjáról vizsgáljuk, aki nemcsak a magántulajdon megszüntetésében reménykedik, hanem éppúgy kívánja a kizsákmányolás megszüntetését is. De korunk történelme bebizonyította, hogy a termelõeszközök magántulajdonának eltörlése nem vezet közvetlen következményként a kizsákmányolás megszüntetéséhez. Ezt a problémát ennél is pontosabban ki kell fejtenünk. Az anarchista mozgalom korábban ismerte fel ezt a szükségszerûséget, mint a marxisták és teoretikusaik, igen nagy figyelmet szenteltek ennek a kérdésnek. A két fél elképzelései mégis mutattak fel némi hasonlóságot egymással. Míg a marxisták, szociáldemokraták, bolsevikok a monopolista stádiumba került tõkés termelési módot egy munkásállam létrehozásával akarták legyõzni, anélkül hogy annak mechanizmusában alapvetõ változásokra kerülne sor, addig az anarchisták mindenféle államot elutasítottak, és szabad kommunák föderációjának elképzelését helyezték elõtérbe. Ez a kérdés heves viták központi tárgyává vált. Egy példával szeretnék élni: az egyik legismertebb anarchista teoretikus, Sebastian Faure elmagyarázta, hogy "a kommuna lakói elõször felmérik összes szükségletüket és termelõkapacitásukat, aztán, miután minden régióból áttekintést kaptunk a fogyasztási szükségleteink és termelési lehetõségek egész költségvetésérõl, a "Nemzeti Bizottság" megállapítja a normát, és minden régióval közli, hogy milyen javakkal rendelkezhet és milyen termelési teljesítményt kell nyújtania. Ezen utasításokkal ellátva minden területi bizottság saját területére vonatkozóan elvégzi ugyanezt a munkát: megállapít egy egy bizonyos normát, és minden kommunális bizottsággal közli, hogy mekkora termékmennyiséggel rendelkezhet, és mennyit kell termelnie. Végül a kommuna ugyanezt teszi lakóival szemben."
Bizonyos, hogy S. Faure már elõzõleg pontosabban meghatározta, hogy "minden ilyen széles körû nagy szervezetben a szabad akaratú megegyezésnek kell alapul szolgálnia", de egy gazdasági rendszernek gazdasági alapelvekre és nem pedig jóindulatú nemes magyarázatokra van szüksége. Ugyanezt a megállapítást tehetjük Hilferding, a híres szociáldemokrata teoretikus idézetét is olvasva is, ahol ugyancsak hiányzik a gazdasági elv. "A szocialista társadalom kommunális, regionális és nemzeti komisszárjai eldöntik, hogy mekkora mennyiségben és milyen eszközök által fogunk új javakat teremteni az adott természetes és mesterséges termelési feltételekbõl. Olyan termelõi és fogyasztói statisztikák segítségével, amelyek a társadalmi szükségletek összességét átfogják, a gazdasági életet összességében a statisztikában megadott igények szerint alakítják át." Az imént említett két álláspont közti különbség aligha szüntethetõ meg. Történelmileg nézve mégis az anarchistáknak köszönhetõ a "bér eltörlésének" követelése. Ebben a koncepcióban azonban a "nemzeti bizottság", a "statisztikai iroda" stb. az, amit a marxisták "népi kormánynak" neveznek, arra hívatott, hogy "egy természetes gazdaság megvalósításán fáradozzon, az a egy olyan gazdaságén, amelyben már nincs pénzforgalom. A lakás, élelmiszerek, elektromosság, szállítás ingyen van; de a termékek és szolgáltatások egy részét mégis pénzben kell megfizetni.
Ezen formák ellenére sem jelenti a bér eltörlése egyben a kizsákmányolás eltörlését is, és fõleg nem biztosítja a társadalmi szabadságot. És tényleg, minél nagyobb lesz a "tiszta" gazdasági szektor, annál jobban függnek a munkások jövedelmük megállapításánál az elosztó apparátustól. Volt már példa a "tiszta" gazdasági rendszerre, ahol is pénz nélküli csere mûködött, legalábbis a javak nagyrészénél, amikor is a lakások, az elektromosság stb. "gratis" voltak. Ez volt az oroszországi "hadikommunizmus" periódusa. Nem csak az vált láthatóvá, hogy ez a rendszer hosszú távon nem életképes, hanem az is, hogy minden nehézség nélkül párhuzamosan fenntudott maradni egy osztályuralomra épülõ rendszerrel együtt.
Végül is a valóság megtanította nekünk, hogy
a: lehetséges a magántulajdont a kizsákmányolás megszüntetése nélkül eltörölni
b: lehetséges a bérmunkát a kizsákmányolás megszüntetése nélkül eltörölni.
Ha pedig ez így van, akkor a proletár forradalom problémája a következõképpen mutatkozik meg a kizsákmányoltak számára:
- melyek azok a gazdasági feltételek, amelyek lehetõvé teszik a kizsákmányolás megszüntetését?
- melyek azok a gazdasági feltételek, amelyek lehetõvé teszik a proletariátus számára, hogy az egyszer már megszerzett politikai hatalmat megtarthassák, és ellenforradalom gyökereit kiirthassák?
Habár az "alapelvek" a kommunizmus gazdasági alapjait vizsgálják, kiindulópontjuk mégis inkább politikai mind gazdasági. A munkások számára nem könnyû feladat a politikai-gazdasági hatalmat megszerezni, de mégis sokkal nehezebb ezt a hatalmat megtartani. A kommunizmus és a szocializmus jelenlegi koncepciói azt a nézetet képviselik - amelyet tényekkel vagy egyszerûen csak szavakkal bizonyítanak-, hogy a társadalmi irányítás fölötti uralmat legjobb néhány állami vagy "társadalmi" intézményben koncentrálni. És fordítva is, az "alapelvek" címû könyv a gazdaságot a forradalom elkerülhetetlen folytatásának tekinti, és nem pedig egy olyan kívánatos állapotnak, amely 1OO vagy 1OOO év múlva fog csak megvalósulni. Arról van szó, hogy az "alapelvek" alapján határozzuk meg a - nem egy párt vagy szervezet - a munkásosztály és annak független harcos szervezeti, a munkástanácsok által foganatosítandó intézkedéseket. A kommunizmus megvalósítása nem a párt dolga, hanem az osztályé, amelynek tanácsai ezeket meghatározzák, és aztán eszerint cselekszenek.

22. A TERMELÕK ÉS A TÁRSADALMI VAGYON

A forradalom egyik nagy problémája az, hogy hogyan teremtsenek új viszonyokat a termelõk és a társadalmi vagyon között, olyan viszonyokat, amiket a tõkés rendszerben a bérmunka fejez ki. A bérmunka uralma a munkaerõ értéke (bér) és a munka értéke (a munka terméke) közt rejlõ mély ellentmondásra épül. Ha pl. a munkás 5O órányi társadalmi munkát nyújt, akkor ezért bérként csak, mondjuk 1O órányi ellenértéket kap meg. Ahhoz, hogy valóban emancipálódhasson felkell ismernie, hogy munkaereje értékének nem szabad a bérét meghatároznia, amely a társadalmi termékek tömegébõl való részesedését meghatározza, hanem, hogy ezt a részt saját munkája által kell meghatároznia. A munka, mint a fogyasztás mértéke olyan alapelv, amit gyõzelemre kell segítenie.
Az elvégzett munkának és annak a különbségét, amit a munkás ezért cserébe kap, többletmunkának nevezzük, és a kifizetetlenül maradt munkást jelenti. Az ez idõ alatt termelt társadalmi vagyont terméktöbbletnek, és ennek a terméktöbbletnek az értékét értéktöbbletnek nevezzük. Bármely társadalom, amely valaha is létezett, - a kommunista társadalmat is beleértve- a terméktöbblet létrehozásán alapul, mivel a munkások összességében, akik hasznos és szükséges munkás végeznek, mindig akadnak olyanok, akik nem termelnek látható javakat. Így életfeltételeiket más munkások termelése biztosítja (így van ez a közegészségügyi tisztek, a kórházak, az öregek, a tudósok stb. ellátásánál). Ez azonban a többlettermék létrehozásának, az elosztásának azon útja- módja, amit a tõkés kizsákmányolás ír elõ. A munkás megkapja a bért, ami a legjobb esetben is csak épphogy arra elég, hogy az adott körülmények között életben maradhasson. Tudja, hogy 5O munkaórát dolgozott, de azt nem tudja, hogy hány órát fizettek ki neki. Nem ismeri munkatöbbletének értékét. Ellenben tudjuk, hogy az uralkodó osztály hogyan éli fel ezt a terméktöbbletet: felosztják és egy részt a társadalmi intézményeknek juttatnak, egy részt a gyárak fejlesztésére kell fordítani, a rendõrségre és a hadseregre ugyancsak hatalmas részt pazarolnak el.
Ebben a vitában a terméktöbblet két jellemzõje lehet különösen érdekes számunkra. Elõször is az, hogy a munkásosztály megfizetetlen munkájának termékei fölött egyáltalán vagy szinte egyáltalán nem rendelkezhet, hogy fizetetlenül maradt munkája értékét még csak fel sem tudja becsülni. Így ennek a többletmunkának a jelentõségét még csak fel sem tudja mérni. Megkapja munkabérét, ez minden; a társadalmi vagyon elosztásába nincs beleszólása. Az osztály, amely a termelõeszközökkel rendelkezik, a birtokos osztály a termelési folyamatok, és így a többletmunka felvigyázója. Munkanélkülivé teszi a munkást, ha épp ez áll az érdekében, beveti ellene a rendõrséget vagy lemészároltatja egy háborúban. A burzsoázia hatalma onnan ered, hogy õ rendelkezik a munka, a többletmunka és a terméktöbblet felett. Tehetetlenségre ítéli a proletariátust, és elnyomott osztállyá teszi.
Ez az elemzés megmutatja, hogy az elnyomás egyenlõ mértékû mind a kapitalizmusban, mind az államkapitalizmusban. Gyakran hallhatjuk azt az állítást, hogy Oroszországban megszûnt a munkások kizsákmányolása, mert eltörölték a magántulajdont, és az összes többlettermék az állam rendelkezésére áll, amely aztán ezt elossza a társadalomban, miközben új társadalmi törvényeket hirdet ki, új gyárakat épít és fejleszti a termelést.
Ha elfogadjuk ezeket az érveket, az annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, miszerint az uralkodó osztály, a bürokrácia, aki meg van bízva a termékek elosztásával, aránytalanul nagy béreket zsebel be, és ezáltal reprodukálja a hatalmi pozícióit, hogy tagjainak biztosítsa a felsõbb képzés monopolját, és hogy az örökösödés törvénye által biztosítsa "családjának" a felhalmozott vagyont; még ha feltételeznénk is, hogy ez az apparátus nem zsákmányolja ki a népet.
Akkor úgy történne mint Oroszországban, vagyis a bürokrácia maradna a munkafolyamatok irányítója, tehát a többletmunkáé is, õ diktálná többek között - a szakszervezetek segítségével- a munkafeltételeket is, éppúgy mint ahogy azt a nyugati országokban láthatjuk. Az uralkodó bürokrácia funkciója teljesen azonos a burzsoáziáéval, aki a magánkapitalizmust irányítja. Ha bürokrácia nem zsákmányolja ki a népet, azt nem jószándékából teszi, nem csak azért, mert visszautasítja a kínálkozó lehetõséget. Ebben az esetben a társdalom fejlõdése már nem gazdasági és társadalmi szükségszerûségeinek funkciójától, hanem uralkodóinak "jó" és "rossz" akaratától függene. Más szavakkal: a munkások társadalmi vagyonhoz való viszonyulása ebben az esetben kívülrõl lenne meghatározva, és munkásoknak nem lenne lehetõségük befolyásolni ezeket a viszonyokat, és nem maradna más hátra, mint, hogy abban reménykedjenek: a 2gonosz" vezetõk majd csak "megjavulnak".
Összefoglalva mindez azt jelenti, hogy a munkabér eltörlése nem szükségszerû és kielégítõ feltétele annak, hogy a munkások abból a társadalmi vagyonból részesedjenek, amelyet õk hoztak létre munkájukkal, és amely megilleti õket.
Az biztos, hogy ez a rész növekedhet; de a munkabér valódi eltörlése minden formájával együtt már egész más dolog: e nélkül a munkásosztály sosem kerülhet hatalomra. Egy olyan forradalom, amely nem szünteti meg maradéktalanul a munkabért, biztosan degenerálódni fog. Az így "elárult" forradalom egy totális tõkés államformához fog vezetni.
De még más következtetéseket is levonhatunk. Egy olyan munkáscsoport egyik legfontosabb feladata, amely a tõkés kizsákmányolást radikálisan megakarja szüntetni, tehát egy forradalmi csoportnak-, a politikai akció által megszerzett hatalom gazdasági hatalom megalapozása. Az az idõ elmúlt, amikor még elég volt a termelõeszközök magántulajdonának eltörlését követelni. Ezeknek a követeléseknek önmagukban véve nincs több konzisztenciájuk, mint egy szappanbuboréknak, ha nem tudjuk, hogy hogyan kell megteremtenünk azokat a gazdasági alapokat, ahol már nincs többé bérmunka. Egy olyan csoport, aki forradalmi akar lenni, és nem hajlandó ezt a fontos kérdést alaposan megvizsgálni, a valóságban nem sok jelentõséggel bír, mivel képtelen az új világról képet teremteni magának.
A "Kommunista termelés és elosztás alapelvei" a következõkbõl származnak: minden emberi munka által létrehozott dolog minõségileg egyformának számít, mert egy rész emberi munkát foglal magában. Csak a bennük lévõ munka különbözõ minõsége különbözteti meg õket egymástól. az idõmérték, amivel minden egyes munkás munkáját mérik, a munkaóra. Ennek a mértéknek, amely arra szolgál. hogy ebbe vagy abba a tárgyba fektetett munka minõségét mérje, társadalmilag vett átlagmunkának kell lennie. Ez az a mérték, amely , hogy annak a vagyonnak az összegét, amely felett a társadalom rendelkezhet, valamint a különbözõ gazdasági területek egymás közti kapcsolatát, és a társadalmi vagyonnak a munkást megilletõ részét meghatározza. Ezen a szinten elemzik és kritizálják az "alapelvek" a különbözõ teóriákat, és a különbözõ olyan irányzatok gyakorlati tevékenységét, a melyek a marxizmusra, anarchizmusra vagy egész egyszerûen a szocializmusra hivatkoznak. Azon rövid alapelvek pontosabb leírását találhatjuk itt, amelyeket Marx és Engels a "Tõkében", a Gothai- program kritikájában és az Anti- Dühringben hagytak ránk.
Hogy érthetõbb legyen: az "alapelvek" nem a kommunizmus számtani egységének tanulmányozására korlátozódik, hanem azáltal elemzi is a felhasználhatóságát a termelésben, a társadalmi termék elosztásában és a "nyilvános szolgáltatásokban" azáltal, hogy a társadalmi számvetést kontrollálja. Elemzi a munkások ellenõrzése alatt álló termelésnövelést, a piac eltûnését stb. és végül a kommunizmus alkalmazhatóságát a mezõgazdaságban az olyan paraszti kooperátívák közvetítõ láncszeme felett, amelyek az aratást szintén munkaidõegységben számolják.
Így az "alapelvek" kiindulópontja az az empirikus tény, hogy a proletariátus hatalomátvételének idején a termelõeszközök a vállalkozói szervezetek kezében vannak. A proletariátus harcban létrejött tudatától függ, a termelõeszközök további sorsa, hogy a proletariátus megtarthatja- e ezeket vagy sem. A fõ probléma, amit a proletariátusnak megkell oldania, az lesz, hogy a termelõk és a társadalmi termék közti állandó viszonyokat meghatározzák, és ez csak úgy lehetséges, ha a termelésbe és az elosztásba bevezetik a munkaidõ számítást. Ez a legmesszemenõbb követelés, amit a munkások elõterjeszthetnek, de egyben ez a minimum is, amit követelniük kell. És így a hatalom problémája is, amit egyedül a proletariátus oldhat meg bármely más társadalmi csoportok segítsége nélkül. A proletariátus megkaphatja az üzemeket, ha biztosítja magának az autonóm igazgatást és vezetést. Ez az egyetlen olyan módja a hatalomnak, amely lehetõvé teszi a munkaidõ-számítás alkalmazását. Ez az utolsó üzenet, amit a XX. század elsõ felének forradalmi mozgalmai ránk hagytak

Contact: ascagop@yahoo.com