A FAL LEDÕL - A NYOMOR FOLYTATÓDIK!

Elõszó

Az itt következõ cikk 1989 õszén íródott, tehát a Berlini fal ledöntésekor történt események kapcsán. Ennyi évvel késõbb ez a szöveg már nem tartalmaz számunkra aktualitásokat, viszont tartalmi mondanivalója megõrizte értékét. Igaz, hogy 1989 óta sok minden más lett, de a lényeg; az osztályharc nem változott. A tanulságok, amiket az akkori eseményekbõl levontunk még mindig érvényesek. A kommunizmus nem halott, történelmileg nézve éppúgy szükséges a kelet- mint a nyugat-európai országokban. A Berlini fal csak különbözõ burzsoá frakciókat választotta el egymástól. Amit egyesek a kommunista mozgalom által megkövetelt "újabb (elõ)feltételeknek" vélnek, (azok) mindössze az egykori NDK proletariátusa számára épített újabb csapdák: "szabadság", szabad választójog stb. De a tõke Németországban éppúgy nem változtatott semmit a proletariátus kizsákmányolási formáján, mint az összes keleti országokban.
Azok, akik azt gondolták, hogy a proletároknak jobb sorsuk lesz a Fal lerombolása, a keleti országok határainak megnyitása, a peresztrojka stb. bevezetése után, ma már láthatják, hogy a kapitalizmus szépen lépre csalta õket. A nyomor folytatódik és egyre inkább elmélyül. A tõke nem tud mást nyújtani osztályunknak, mint a fokozott kizsákmányolást és nyomort, munkanélküliséget és háborúkat.
Ha egy oly "nagy történelmi esemény" megy végbe, mint a "vasfüggöny" megnyitása, az nem azért történik, mert az olyan politikusok, mint Gorbacsov vagy Jelcin hittelen emberi érzéseket kezdtek táplálni irántunk, hanem mert az ökonómiai helyzet megköveteli, hogy a gazdaság új arculatot kapjon. Ez az új külsõ azonban osztályunk számára csak még több kizsákmányolást jelent. A kelet-európai és szovjet burzsoázia a fennálló rendszer körülményei között már nem volt képes elegendõ értéktöbbletet kipréselni a proletárok munkájából ahhoz, hogy az értéket (a tõke lényét) továbbra is kiaknázhassa. Egy ilyen radikális változást, - pontosabban fogalmazva osztályunk nagyobb mértékû kizsákmányolását - viszont a látszat fenntartása végett valamilyen politikai formába kellett önteni. Ezt a formát szolgáltatja a peresztrojka, a glasznoszty, a politikai pártok pluralizmusa, a fal ledöntése stb. Ha ezek a változtatások nem segítenének, akkor a burzsoázia még több reformot fog bevezetni és beveti leghatékonyabb fegyverét: a nacionalizmust. És ha továbbra sem mûködik a dolog, akkor háborút robban ki. Ma ez már világosan megmutatkozik az ún. egykori "kommunista" országok különbözõ régióiban: a volt Jugoszlávia, Tádzsikisztán, Afganisztán, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia, sõt a Moldva (köztársaság) területén is. Az ilyen háborús tûzfészkek létrehozása vezethet késõbb a világháború kirobbantásához. Az ún. etnikai konfliktusok mögé rejtõzik a világ realitása: osztályunk egyre intenzívebb kizsákmányolása és nyomora, no és az objektív valóság, amely elõrevetíti egy elkerülhetetlen világháború képét.
Fontos, hogy megértsük: a világ burzsoái kezdeményezték a határok megnyitásának folyamatát. A kelet-európai országokban sok proletár táplált illúziókat aziránt, hogy a polgári politika pálforduláson ment keresztül, de sokan már aznap rájöttek mi is történik valójában. A proletariátusnak nincs más választása, minthogy saját osztályérdekeiért harcoljon és a burzsoázia által ráerõszakolt harcteret (választások, nacionalizmus) elhagyja. A következõ szöveg is a kommunista mozgalom felvilágosító célját szolgálja.

A FAL LEDÕL-A NYOMOR FOLYTATÓDIK!

Keleten a helyzet változatlan! Hónapok óta fáradoznak a kelet-európai polgárok azon, hogy feltûnõ változásokat hozzanak létre a tõke közigazgatásában és a proletariátus fölötti uralkodásukban. Lengyelországban, Magyarországon, az NDK-ban és Csehszlovákiában újabb és újabb reformok születnek, a pártok megsokszorozódnak, a sajtó "liberalizálódik", restrukturálódási folyamat megy végbe; a " szabadság szele" fúj; ahogy azt a világ demokratikus hangja a polgári média formájában hirdeti. De milyen jelentõséggel bírnak ezek a változások, átalakítások a polgári uralom mûködését tekintve? Miféle szükségszerûségbõl erednek ezek a reformok? Legelõször is annyit jelentenek, hogy a burzsoáziának valami módon kezelnie kell a krízist, szinten kell tartania a nyereség kvótát, de mindenekelõtt meg kell elõznie azokat a lázongásokat, melyek elkerülhetetlenül adódnak a jelen gazdasági kényszerbõl.

A tõke krízise kiteljesedett... de különbözõ módon fejezõdik ki aszerint, hogy a helyi polgárságnak milyen lehetõségei vannak kordában tartására. A keleteurópai országok gazdasága hamarosan romba dõl. Különbözõ helyekrõl származó információk mutatják, hogy milyen kevés munka van és milyen csekély ennek az intenzitása: Egy cseh munkás beszámolójából tudjuk, hogy nyomdájában "hetente ténylegesen csak 2 napot dolgoznak", míg egy másik munkás szerint " a dolgozók akár munkaidejük felét is elvesztegetik a rossz szervezés miatt". A munkások gyakran nevezik bérüket "munkanélküli támogatásnak", mivel mindannyian félig munkanélkülinek érzik magukat. Egy NDK-s munkásnõ azt állítja, hogy a gyárban, ahol dolgozik 50% alatt van az éppen jelenlévõ munkások száma.

A demokratikus képmutatást nagyon jól jellemzik a média harsogó kijelentései, mint például a következõ:
"Segítsünk a lengyeleknek, hogy átvészelhessék a telet!", ami úgy hangzik, mintha a tõke folyvást a segítség, szolidaritás és testvériség szekerét tolná. Az egyetlen ok arra, hogy a tõke néha hajlandó némi kenyeret juttatni a rászorulóknak, azon félelmén alapul, hogy az éhség a tömegeket a burzsoázia terrorisztikus rendje elleni támadásra késztetné. Az 1989-es argentin éhséglázongások esete világosan megmutatta, milyen gyorsan válik nagyvonalúvá a polgári rend, ha néhány proletár fölbõszült arcát megpillantja: már néhány órával a lázongások kezdete után megérkeztek az elsõ élelmiszerszállítmányok Argentína munkásnegyedeibe.
A keleti országok relatív védõvám-politikája és rugalmatlan állami struktúrája vezetett a kapitalista frakciók egymás ellen vívott könyörtelen harcához, melynek az lett az eredménye, hogy a kapitalista konstellációk és a ma uralkodófrakciók, melyek például az Európai Közösségben vagy az USA-ban szervezõdnek a szabad világkereskedelemrõl alkotott elképzeléseiket törvényként diktálják. (?)
Ezeknek a közép-európai nemzeteknek, tehát muszáj volt restrukturálni gazdaságukat egyrészt, hogy a tõke hasznát a munkások társadalmi bérének csökkentésével szinten tarthassák, másrészt hogy megakadályozhassák a proletárok fellázadását, amibõl az következne, hogy ezek mindenféle reformizmust és polgári alternatívát a szemétre dobva támadnának. Ebbõl a szemszögbõl nézve a burzsoáziának hihetetlen gyorsasággal és rugalmassággal sikerült alkalmazkodnia a helyzethez.
A régi sztálinista oligarchiák fölszámolása sem okozott gondot, amely világosan rámutat arra, hogy milyen fontos is a rendszer egészének életben maradásához a reformisták megjelenése a régi nagytõkések csoportjai helyén. Ez a séma érvényesül szinte minden olyan országban, ahol az ellenzéki pártok és a nemzeti "kommunista" párt baloldali képvizelõi reformokkal, a pluralista párturalom, a szabad választások stb. bevezetésével irányítják az átállást. Így együtt láthatjuk a lengyel munkáspártot a Szolidaritás szakszervezettel, a SED-et az Új Fórummal, a Magyar Szocialista Munkás Pártot (késõbb MSZP) az MDF-el, a tegnap állítólagos "ellenségeivel", ahogy nemzeti gazdaságainak zászlóit kéz a kézben lobogtatva megvitatják a sztálinizmus bukását, a közös demokratikus eszményképeket és a haza megmentésének szükségességét... miközben óva intik a proletariátust a lármakeltéstõl. Prágában Vaclav Havel és Dubcek kezet ráz egykori sztálinista börtönõreivel, Moszkvában az egykori gyilkosok "tévedésnek" titulálják a Csehszlovákiába való bevonulásukat. A burzsoázia kispados játékosai most a játéktérre vonulnak, átveszik játékostársaik szerepét, noha a játék alapjához, vagyis a kapitalista rend fenntartásához eddig is hozzájárultak, de most egyszerre "ellenzékként" állnak élõ. No persze nem azokat a valódi problémákat ellenzik, amelyek a nyomort, az elnyomást és ezek borzalmait eredményezik.

Így szépen megetették a keleti proletariátussal az üdvözítõ nyugati "több párt-rendszer" ígéreteit. Eladták nekik a boldog, reményteli jövõ ígéretét; kaptak sajtó-, gyülekezési- és szervezkedési szabadságot, szabad választásokat, szabad szakszervezeteket, szabad piacgazdaságot, emberi jogokat... jogokat, jogokat és még egyszer jogokat, amiket azonban nem lehet megenni! Mintha az egyazon parlamentben üldögélõ, jogilag ugyan különbözõ, de ideológiailag szövetséges burzsoá frakciók változtatnának bármit is azon a tényálláson, hogy a demokratikus rend - keleten éppúgy, mint nyugaton - továbbra is gyakorolja uralmát. És a tartós kapitalista valóság gyors belátására kényszeríti majd azokat, akik az állam keleten tett ígéreteit hallván bevették azt a maszlagot, hogy helyzetükben gyors javulás fog beállni. Nem sokáig kell már várnunk arra, hogy a különbözõ "fórumok" demokratikus erõi állig felfegyverkezve és fegyvereiket a proletariátus ellen fordítva fogják védelmezni reformjaik; és ez megerõsít majd bennünket annak a tudatában, hogy fegyvereik ugyanazoknak az érdekeit védik, mint a sztálinisták fegyverei. Épp úgy, mint ahogy azt egy orosz háziasszony cinikusan megjegyezte, mikor kinyitotta hûtõszekrénye ajtaját - mégpedig, hogy nem leli benne a "peresztrojkát" - a keleti proletárok is hamarosan rá fognak jönni: mindegy, hogy épp melyik frakció van uralmon; a tõke nem tehet mást, mint hogy a krízist elmélyítse és a proletariátus rossz körülményeit súlyosbítsa.
Ott, ahol a harcos proletárokat 1953-ban tankok segítségével verték le, most - látván a robbanásig feszülõ helyzetet - azt remélik, hogy a tömegeket le lehet az által csillapítani, hogy jogot biztosítanak nekik arra, hogy maguk választhassák meg uraik szabadságát. Ez jelenti az alternatívát a nyers és szigorú sztálinizmus évtizedeivel szemben. Az elõbbi viszont még egy évtizedig sem fog fönn maradni.

BERLINBEN LEDÕLT EGY FAL, DE A NYOMOR FOLYTATÓDIK!

Németország keleti részében a burzsoázia az általános elégedetlenségbõl akar újra hasznot kovácsolni magának. Az utolsó hónapokban a helyzet, robbanásig feszült, ami az államot lassanként rákényszeríttette, hogy a legutóbbi erõteljes demonstrációs hullámot legalizálja, a nyugatra szóló kiutazási kérvényeket jóváhagyja, Honecker õsrégi múmiáját megfossza hivatalától, indítványozza a többpártrendszer és a szabad választások bevezetését; újra félre állítsa Egon Krenzet, miután megpróbálta Honecker utódjaként államfõi posztra emelni, végül ledöntse a Berlini Falat és letartóztassa a volt kormány különösen gyûlölt tagjait...
De még az ilyen látványos intézkedések sem látszanak elég gyorsnak és hatékonynak ahhoz, hogy a proletárok gyûlöletét és dühét csillapítsák. Azok, akik most az utcára mennek, el akarnak számolni az eddigiekért. Drezdában, Rostockban, Cottbusban és Suhlban bevonultak a politikai rendõrség (Stasi gyilkosok) épületeibe és dokumentumokat, kartotékokat semmisítettek meg. Erfurtban a tüntetõk õrséget állítottak, hogy szemmel tarthassák a titkosrendõrség épületeit. Támadásokat indítottak mind a leletnémet hadsereg (NVA) mind a szovjet fegyveres erõk ellen. A kormány többszöri felszólítást indított a rend és biztonság fenntartására, majd indítványozta a "katonai létesítmények biztosítását és a fegyver és benzin csempészet megakadályozását."
A burzsoák félelemmel telve nézik, hogy azok a fegyverek, amelyekkel a proletariátust kellene visszatartani; csak provokálják ezeket, épp ezért lefegyverezik a gyárak milíciáit (GST), mert a fegyverek, amikkel ez utóbbiak rendelkeznek (légvédelmi lövegek, gránátvetõk, tankok...) könnyen kísértésbe hozhatják azokat, akik az ellenzék által rendezett demokratikus zûrzavart katonai eszközöket fordítanák az osztályellenség ellen. Az összes polgári frakció fél a robbanástól, ezért óvatosságból begyûjtik a fegyvereket. Az Új Fórum érzi, hogy a proletariátus veszélyezteti a demokráciát. A protestáns egyház magától értetõdõen arra fekteti a hangsúlyt, hogy "még ha érthetõ" is a lakosság dühe, semmiféle erõszak nem engedhetõ meg... és nem szabad gyûlöletünknek szabad utat nyitni."
A burzsoázia minden erõfeszítésével arra törekszik, hogy a lõporos hordót eltávolítsa, miközben azok az ideológiák, melyek tegnap még megosztották a különbözõ frakciókat, mára már elvesztették jelentõségüket. Még a tegnapi "jobboldali" sztálinisták is, akik az 1953-as tömeggyilkosságok csöndes résztvevõi és végrehajtói voltak (mint pl. Egon Krenz), ma a reformokat és a gazdasági átalakulást minden áron akaró avantgardisták szerepében tetszelgenek, míg az ellenzékiek (többek között az Új Fórum) az elõbb említettekkel egyetértésben cselekszik. Elkeseredésükben minden tettüket a demokrácia, a "valódi szocializmus" szolgálatába állítják. A jelenlegi polgári politika és mind az NDK mind Csehszlovákia " politikai, forradalmi átalakulásának" projektje így hangzik: Kapjon emberi arculatot az embertelenség, illetve vetítsünk a proletárok szeme elé egy kellemes képet kizsákmányolásukról és nyomorukról! Más szocialista országokban, mint pl. Algériában és Kínában a burzsoázia túl késõn kapott észbe, így aztán elkerülhetetlenné vált a vérfürdõ.

De van még egy másik fantom is, melyet a burzsoázia a kelet-németországi restauráció alatt életre keltett, mégpedig az újraegyesített Németország fantoma. Világos, hogy osztályunk álláspontját tekintve nem létezik "német kérdés". Az újraegyesítetés kérdésének napirendre helyezése azt a célt szolgálja, hogy az életkörülmények javításáért folytatott harcot egy "állam-fedél" alatt kezelhessék és a két konkurens nemzet legfontosabb termelõerejét másféleképpen irányíthassák és átalakíthassák. A keletnémet proletároknak az a kívánsága, hogy szüleiket és barátaikat a fal túloldalán újra megtalálhassák, illetve az a tény, hogy a munkások Nyugat-Németországban magasabb béreket és olyan árukat remélhetnek, melyekhez a keleti országrészben nem juthatnak hozzá, már más kérdés. Az állam viszont ezeket a jelenségeket arra használja fel, hogy nacionalista érzelmeket tápláljon és ebbe belefojtsa a proletár érdekeket.
És tényleg: a keletnémetek már 1989 szeptemberében lecserélték nemzetüket egy másikra, hogy munkát találhassanak. Alighogy megérkeztek máris megszerezték elsõ tapasztalataikat a nyugati "szabad" piac örömeirõl olyan kisebb ill. nagyobb vállalkozások keretében, melyek azért alkalmazták õket, mert érdekeltek voltak az ideáramlott új és olcsóbb munkaerõben. Mivel azonban mindenki számára nem volt elegendõ munka, a keletnémet munkásoknak közvetlenül saját osztálytestvéreikkel kellett versenyezniük.
Ha a monopolok és az a tendencia, mely olyan nagy gazdasági tömörüléseket akar létrehozni, melyek a krízis idõszakában egyre inkább megerõsödnek, mivel az a céljuk, hogy biztosítsák magukat a konkurenciával szemben, megvalósítanák Németország újraegyesítését - ami több mint valószínû - akkor ez mindenképpen a munkások jelenlegi és jövõbeni érdekei ellen fog irányulni.
Az NDK - mint a tõke elõjogokat élvezõ területe - már régóta az NSZK-tól függ: adómentes kiutazás, elõjogokat biztosító kereskedelmi szerzõdések, évi 3.3 milliárd német márka dologi juttatások általi kölcsönzése, stb. Mindenki tudja, hogy az NDK tulajdonképpen az EK 13. Tagországa. 1989 novembere óta - mikor is megnyitották a "vasfüggönyt" - még intenzívebb lett ez a segítségnyújtás.
Ez a támogatás persze nem emberbaráti szeretetbõl származott. Az NDK proletárjainak anyagi helyzetén ezek a segélyek mit sem javítottak, a kölcsönzött pénzeszközök csak a tõke ügyvezetõit érintették. Az egyesített Németország kérdése, a többpártrendszer és a szabad választások, a SED vezetõ szerepérõl szóló alkotmánycikkely eltörlése, A Fal megnyitása... a jobboldal összes nyomorúságos játékszere és az újra megkapott szabadság valódi értékét nagyon jól kifejezi egy keletnémet focidrukker egyetlen mondata: "Most már kinn is támogathatjuk a csapatunkat!" Több proletár hangsúlyozta, hogy most már joguk van a kirakatüvegek elõtt örvendezniük a nyugati részen tett látogatások során. De ahhoz, hogy a kínált árut meg is vásárolhassák, inkább pénzre lenne szükségük, nem pedig kirakatokra.
Egy fal ledõlt - de a nyomor folytatódik. A két Németország újraegyesítésével egyéb tervezetek is napvilágra kerülnek. A burzsoázia frakciói, amelyek érdekeltek Németország újraegyesítésében, választási hadjárataikban demagóg jelszavakkal követelnek egy olyan védelmi falat, amely feltartóztatná a "keletrõl érkezõ bevándorlási hullámot". Anélkül, hogy bármit közvetlenül kimondanának, elõrevetítik a potenciális munkanélküliek bevándorlásának rémképét, megrémítve evvel az európai kormányokat és a politikus kaszt eufémizmusaiba csomagoltan idézik emlékezetükbe "a földközi-tenger térségébõl jövõ migrációt".

Világos, hogy a keleteurópai burzsoázia nem saját jószántából hozakodik elõ ezekkel a reformista nézetekkel, hanem a proletariátus kényszerítette rá, hogy levonjon bizonyos következtetéseket. A keleti mozgalmakat vagy a lehetõ leggyorsabban brutálisan le kell verni, mint 1953-ban NDK-ban, 56-ban Magyarországon, 80-ban Lengyelországban és 89-ben Kínában, ami azonban valószínûleg a proletár osztálytudat megerõsödését eredményezné. A másik megoldás pedig az, hogy a helyi burzsoáziának létre kell hoznia olyan eszközöket és utakat, melyek hatástalanítják ezeket a mozgalmakat azáltal, hogy valami "egészen új" javaslattal hozakodnak elõ, valami olyan "feltûnõ" dologgal, mint amilyen Oroszországban a "peresztrojka", persze helyi viszonyoknak megfelelõen.
Miután a keletnémet burzsoázia konfrontálódott a kialakult helyzettel, belátta, hogy egy a tien-an-meni tömegmészárláshoz hasonlatos masszív fegyveres elnyomás több okból is kockázatos ill. lehetetlen lenne. Elsõsorban azért lehetetlen a helyi rendõrség (380 ezer NDK-ban állomásozó szovjet katona) bevetése, mert az egészében kompromittálná a keleteurópai burzsoázia reformhadjáratát. Másodsorban egy olyan tömegmészárlás, mint amilyet Kínában rendeztek, kiszámíthatatlan mértékû rizikót rejt magában: ezzel még a nyugatnémet proletariátust is felbõszítették volna, mivel ezeknek több kapcsolatuk is van a "fal" túloldalán élõkkel, de ennél is nagyobb lett volna azoknak a sztrájk- és szolidaritási akcióknak a visszhangja, amiket a keleteurópai lakosság indított volna, mivel õ is hasonlóképp szenvedett ugyanannak a gazdasági krízisnek a hatásától.
Egyébként az összes nyugati polgári frakció tökéletesen megértette, hogy mi áll a keletiek elkeseredett demonstrációs hulláma mögött. A nyugatiak egyfolytában azzal untattak bennünket, hogy a "szocializmus" bukása szükségszeren be fog következni, és ha itt nem tetszik nekünk, hát "menjünk át" a másik oldalra, most pedig az összes seggfej azt követeli tõlünk, hogy vállaljunk "szolidaritást" a keleteurópai nemzetek problémáival szemben. A belga miniszterelnök nagyszerûen közvetítette az európai burzsoázia véleményét, amikor könyörögve kérlelte a Szovjetuniót: tegyen meg minden tõle telhetõt és "tartsa kontroll alatt a csatlós államait". Ezzel elég egyértelmû felszólítást intéztek a Szovjetunióhoz, hogy továbbra is vesse be rendõrségi osztagait; vagy talán csak élcelõdött a miniszterelnök úr? Éppilyen egyértelmû a két nagy katonai blokk - a NATO és a Varsói szerzõdés - arra irányuló kívánsága, hogy szövetségeseiket érintetlenül megtarthassák. A burzsoázia sosem fogja a status quot, az egyensúlyt a reformokat elõvigyázatlanul dicsõíteni. Az "óvatosság" fontos számukra, hiszen az "óvatlanság" mögött fölrémlik a sírásók ásóinak képe. A kommunizmus még mindig kísért Európában!

A SÍRÁSOK TOVÁBB ÁSNAK...

Habár a proletariátus szelleme még itt kísért, megnyilvánulása rendkívül gyenge. Valóban nagyon lehangoló látvány, ahogy a különbözõ polgári frakciók behálózzák a proletárokat és saját zászlóikat nyomják kezükbe. Ezek a zászlók (már) nem vörösen és feketén lengedeznek a tüntetõk feje fölött, ezek már a nemzet, a szabadság, a demokrácia és a több pártrendszer zászlajai. Ilyen módon a burzsoáziának sikerülhet egy olyan átjárót építenie, melynek kijárata csakis háborúba torkolhat - persze csak akkor, ha a proletariátus továbbra is hagyja magát elkápráztatni a demokrácia szép szólamaitól.
De még az ilyen sötét kilátások és a proletariátus gyengéi ellenére is táplálhatunk némi reményt; persze nem a jövõbeli harcokra való felkészülés tragikus hiányát tekintve, viszont annál is inkább bízhatunk abban, hogy a proletárok életkörülményei egy színvonalra süllyednek, és hogy a burzsoáziának a krízis igazolására használt szónoklatai a proletariátus számára is átlátszóvá válnak. A burzsoá frakciók a demokráciát csak szavakban képviselik, úgy hogy a proletariátusra ráerõszakolhassák programjaikat: De, még ha ma a demokráciáról szóló szónoklatok illúziót is keltenek a túl hiszékeny proletár tömegekben, a "demokraták" nem lesznek képesek mást nyújtani, mint a nyomort, és ez lehetõvé teszi majd, hogy a proletariátus darabokra törje a demokratikus mítoszt és megértse, hogy a demokrácia az egész világon - függetlenül a mindenkori helyi rezsimektõl és ideológiai álarcuktól - a tõke terrorisztikus életformáját jelenti! Sokáig fog-e még tartani, mire a proletariátus cselekedni kezd? És ha eljön az idõ, az "Újak", "demokraták", "szocialisták" és egyéb "fórumok" fegyveres erõket a demokrácia védelmére, és tüzet nyitnak-e majd azokra, akik nem veszik be többé az "áldozatok" szükségességérõl szóló szónoklatokat? Föl kell-e mutatnunk majd akkor még több olyan bizonyítékot, amely fölfedi az "egypárti diktatúrák" és a "többpártrendszerek" közös demokratikus lényegét?
Mivel a pszeudo-szocializmus csapdája már nem mûködik, ugyan mi juthat még eszébe a keleteurópai burzsoázia eszébe abból a célból, hogy a harcokat meghamisítsa és a számára kedvezõ irányba terelje?
Gorbacsov úrnak a "gazdasági szolidaritás" mellett tett hitvallása, melyet a gazdaság felvirágoztatása érdekében akar fölhasználni, már nem használ. Egyre több helyen fogják a harcoló proletárok a lánctalpak zörgését hallani.
A kizsákmányolás feltételeinek és az ideológiai csapdák egységesülése csak még inkább elõsegíti a proletariátus egységesülését. Ami ma a burzsoázia gyõzelmének tûnik (mely elég erõsnek látszik ahhoz, hogy elõre meglásson és letörjön egy felkelési mozgalmat) könnyen saját maga ellen fordulhat és megerõsítheti a munkásosztály egységét! Tehát ássátok tovább a sírt!

SZERKESZTÕI UTÓSZÓ

A cikket a GCI (Internacionalista Kommunista Csoport) 1994. decemberében német nyelven megjelenõ Kommunizmus címû újságjából vettük át. A cikk lényegi tartalmával teljes egészében egyetértünk, mondanivalója mindmáig érvényes. De külön aktualitást ad a cikk leközléséhez az, hogy mostanában ünnepelték meg az úgynevezett "rendszerváltás" tizedik évfordulóját. Mint azt a cikk elõszava is kifejti, "ez a szöveg már nem tartalmaz számunkra aktualitásokat, viszont tartalmi mondanivalója megõrizte értékét", és ez még igazabb újabb öt év elteltével is. Mi utószavunkban két fõ momentumot szeretnénk megerõsíteni. Az egyik a "Nyomor folytatódik" címszóra utal, a másik pedig " A sírásók tovább ásnak..." kijelentésre.
A nyomor tehát folytatódik, és ez manapság még igazabb, pedig a "szocialista" blokkban élõ proletárok tényleg elhitték, hogy a liberális valóság elhozza az alagút végét. Hát erre rábasztak! A blokk gazdasága csak megerõsítette az "átalakulással" a világgazdaságban elhelyezkedõ pozícióját, vagyis megerõsödött az általános világgazdasági válságban. Oly mértékben elszabadult a kapitalista embertelenség, nyomor, hogy az anno ezekben a régiókban élõ proletárok már nosztalgiáznak az elmúlt éra "életminõségével". A tíz éves évforduló örömére, a berlini fal lerombolásának évfordulójára, az egykori kelet-berlini kerületek választókörzeteiben a PDS, a SED utódpártja 4O százalékos eredménnyel gyõzött a legutóbbi tartományi választásokon, azóta már számos országban az utód pártok voltak kormányon, Oroszországban mindmáig a legnépszerûbb pártnak a Zjuganov féle poszt-sztálinista párt számít, Magyarországon pedig a zsarnoknak beállított Kádár János mint valami jótékony nagybácsi tûnik fel a proletárok képzeletében. "Kezdetben a nagy gyógyszergyárak a legtöbb árut ajándékba küldték, de most, hogy már beetették a piacot, mindennek megkérik az árát, még az orrcseppel is spórolnunk kell. A fizetésünk évrõl évre csökken egy kicsit, de még így is bármikor lehet, hogy olcsóbbat, fiatalabbat vesznek föl helyettem. Az NDK-ban egy dolog volt jó: a százszázalékos biztonság" - jelenti ki egy Németországban élõ mûtõsnõ. Tehát a nyomor folytatódik, de ez nem jelenti azt, hogy a múlt valójában megszépült. Mint azt a cikk is kifejti, a "szocialista" blokk se volt más, mint kapitalista rendszer, tehát a nyomor valóban csak folytatás. Olyannyira, hogy például az 5. Német Pszichológiai Kongresszus témája se volt más, mint az, hogy mitõl van ez a csalódott lelkiállapot. Természetesen az õ tudományos válaszaik is a kapitalizmust szolgálják. És a depresszív hangulatot identitászavarnak állítják be, amely a fejlett nyugatiak miatt alakult ki bennük. Persze ez nem csak a volt NDK proletárjaira igaz, az egész keleti blokkban hasonló a helyzet. A fõ cél a Nyugathoz való felzárkózás. Ez a felzárkózás azonban csak a tõke itteni frakciójára értendõ, számukra, mint a világ bármely más táján lévõ proletár számára a tõke fejlõdése csak nyomort jelent. A nyomor hihetetlen méreteket öltött, a volt Szovjetunió területén, Bulgáriában, Romániában, a volt Jugoszlávia területén, Albániában stb. egyre nagyobb teret kap az éhezés. Csernobil kismiska volt a járványok által szedett áldozatok számához képest. Ukrajnában több fertõzõ betegség okoz halálos járványokat a proletariátus százai között. Románia a világ egyik AIDS központja, amit, mint legutóbb kiderült, mesterségesen is gerjesztenek (egyszer használatos AIDS-es tûk újrafelhasználásával). De nem csak ezekben az úgynevezett lemaradozó országokban lelhetjük meg a nyomort. Csehországból, Lengyelországból, Magyarországból is mind több hírt kapunk az éhezésekrõl, a dögkutak megdézsmálásáról, a TBC általánossá válásáról. Ugyanúgy mint a kapitalista világban bárhol és bármikor (így az úgynevezett "szocializmusban" is). Persze ezeket a tényeket a burzsoázia próbálja eltusolni, a gazdaság virágzásáról ordibálnak hírmûsoraik, undorítóbbnál undorítóbb sikersztorikkal, lehányni való filmsorozatokkal hülyítenek bennünket, amelyek azt mutatják be, hogy azért van ennek a világnak szép oldala is, feledkezzünk meg a mindennapokról. És ha még ez nem elég, akkor általánossá teszik a nacionalizmus eszméjét, a fasizmust, amelyet nem nehéz a nyugati világ mindent eltaposó habzsolásának a számlájára írni. Németországban például olyan abszurd (mintha maga az egész helyzet nem lenne az) nacionalizmust is kifejlesztettek, amely a kelet- németek idegengyûlöletérõl szól, amelyet a nyugat- németekkel szemben táplálnak. Ennek megfelelõen, ahogy arról a cikk is beszámol, mind több és mind véresebb háború alakul ki. Hogy csak a legutóbbiakról beszéljünk, Csecsenföld és Koszovó. És ezekben a háborúkban, mint minden kapitalista tevékenységben, újra csak a mi vérünk, a proletariátus vére folyik.
"Tehát ássátok tovább a sírt!" - írják a cikk végén. A kapitalista terror fokozása, a demokrácia elhülyítõ léte természetesen nem tudja a proletariátus harci erejét megsemmisíteni. És szerencsére nem csak a nyomor tényérõl tudunk beszámolni. A cikk megemlíti a 1989-es harcokat, de a burzsujok egy percet sem pihenhetnek. Már 199O õszén Magyarországon országos méretû blokád alakult ki, a proletárok a drasztikus benzináremelés ellen tiltakozva elfoglalták az utakat. Kicsin múlott (és sajnos egyes burzsoá erõk józanságán), hogy nem vált belõle fegyveres összecsapás. Sajnos azóta Magyarország a "társadalmi béke" mintaképe, nevetségesen nyálas diák- és szakszervezeti tüntetéseken kívül igen csekélynek mondható a tényleges proletár harci szellem. Romániában már a Ceausescu rezsim eltüntetése is komoly kapitalizmus ellenes felkeléseket váltott ki, de azóta szinte permanensen zajlik a harc: 1991-ben a zsil-völgyi bányászok szétverték a parlamentet, a múlt télen pedig újra hallattak magukról (lásd elõzõ számunkban). Számtalan sztrájk (értsd vadsztrájk, tehát igazi sztrájk) zajlott le, például a metrót elfoglaló proletárok sztrájkja, legutóbb pedig a brassói munkások verték szét a város fõterét és a városházát. Bulgáriában a megszorító intézkedésekre (amit a sztálinista utódpárt vezetett be) 1995-ben a proletárok a parlament szétkergetésével válaszoltak. De a háború ellen is felléptek a proletárok, 1993-ban a jugoszláv háború ellen keltek fel Banja Lukában - a média által igen eltitkoltan - a katonaruhába bujtatott proletárok. A volt Szovjetunió területén is számtalanszor felléptek osztálytestvéreink (azt is mondhatnánk, hogy Oroszországban szinte állandóan napirenden van egy nagyobb méretû felkelés). Tanúskodik errõl a számtalan "bányász"felkelés és az igen radikális "diák"megmozdulások, amelyek a "Fuck off burzsujok! és a Minden hatalmat a diákoknak!" felszólításokkal vonultak az utcákra fosztogatni. Konkrétan zavargások zajlottak Moszkvában 1994. április 12., 1995. április 12., Tverben 1994. május 19- 2O. és ugyancsak 1995. április 12. Irkutszkban. Természetesen számtalan megmozdulást tudnánk még példának felhozni, de mindegyik közül kitûnik az albániai proletárok felkelése, amely a legnagyobbnak és az egyik legmesszebbre elmenõnek mondható. A felkelés 1997. telén kezdõdött, és mindmáig nincs rend Albániában. A proletárok Dél-Albánia egész területén eltüntették az államot, és bizonyos ideig a tõkét. Számtalan várost, üzemet foglaltak el, egyszóval ideig-óráig a proletariátus kezében volt a hatalom. De mint eddig mindig, a proletariátus még nem tudott ezzel a hatalommal teljes következetességgel élni, úgy is mondhatnánk: eddig a burzsoázia még meg tudta védeni rendszerét. Ígéretekkel, amik sose teljesültek, fegyverekkel, amik a mi vérünket ontották, és háborúkkal, melyekkel a proletariátus irtotta saját magát (a legutóbbi példa erre az albániai felkelés, amely miatt a koszovói háborút alakították ki).
De természetesen a sírt tovább ássuk!!