AZ OSZTÁLYHARC ARGENTINAI TÖRTÉNETE

1914-ig

Argentína õslakossága jó részt nomád indián törzsekbõl állt (guarani, araukán, patagón stb. törzsek). Az északi részen a már fejlettebb osztálytársadalommal rendelkezõ diaguita indiánok éltek, akik már földmûveléssel is foglakoztak. A XVI. században az "El Dorado igézetének" hitében megjelentek gyarmatosító spanyol és portugál conquistadorok (és az egyház). "Csak arra valók, hogy parancsolgassanak nekik és dolgoztassák õket, vessenek, arassanak és végezzenek minden munkát, amire szükség van" - megszívlelvén Kolumbusz e jeles szavait, a civilizáció korabeli "hõsei" neki láttak az õslakók betörésének, illetve földjeik kirablásának. A XVI. század 20-as, 30-as éveiben (mint késõbb kiderült, hamis) információ alapján a mai Argentína területén gazdag ezüstlelõhelyeket kezdtek keresni, de csak ellenséges guarani és charrua indiánokat találtak. Ebben az idõben a hódítóknak nem sikerült megtelepedniük hosszabb idõre, és csak azután tértek vissza, miután a kontinens más területein sikerült stabilizálniuk uralmukat. Buenos Aires második (végsõ) megalapítása 1580-ban történt meg.

Az egyik legnagyobb indián felkelést a XVI. század közepén az araukánok hajtották végre (a felkelés gócpontjai inkább a mai Chile területeire estek). "Vezérük" Lautaro, majd Caupolicán volt, aki irtóhadjáratot indított a megszállók ellen. A század végére állandósult a hadiállapot. Végül is a XVII. század végére az indiánok beintegrálásával, pacifizálásával felülkerekedtek a hódítók. Létrejött a spanyol gyarmatbirodalom, megkezdõdhetett az európai civilizáció fejlõdése, amely csak még több nyomort és kizsákmányolást hozott mind a leigázott õslakók (már akik túlélték), mind "saját" "spanyol" kizsákmányoltaik számára. Ez a nyomor számos felkelést váltott ki, amelyeket kíméletlenül levertek. A kontinentális birodalmat egyre kevésbé tudta összetartani a fõleg feudális, abszolutikus lábakon álló spanyol hatalom. 1778-ban létrejött a Buenos Aires alkirályság, amely a kontinens egyik vezetõ gazdasági hatalmává vált, Buenos Aires pedig az egyik legfõbb gazdasági központtá. A szabadkereskedelem vált uralkodóvá, amely az alkirályságban a teljes függetlenség igényét váltotta ki. Ez gazdasági szükségszerûség volt, és a tõke fejlõdésének következtében kialakuló nemzetállamok országhatárokat húztak a kizsákmányolt osztály tagjai közé, így függetlenségi programmal foghatták be a kizsákmányoltak folyamatosan jelenlévõ mozgalmait. 1810 májusában egy felkelés elsöpörte a spanyol kormányzatot, a felkelõk (akiket többnyire Rousseau egyenlõsítõ eszméi hatották át) fölé most egy patrióta kormányzat került, a Hazafias Junta. Az egész kontinensen felkelések zajlottak, amelyek végül is szabadságharcba torkollottak (Simon Bolivar). Bolivar álma egy kontinentális egyesülés volt, ez nem valósult meg. Viszont a nacionalista szabadságharcok gyõzelemmel értek véget, kialakultak az "önálló" államok.

Az 1810-ben alapított Buenos aires-i Kereskedelmi Kamara már többségében az "angol" tõkések kezében volt. Mivel Buenos Aires kikötõváros volt és hihetetlen mértékben fejlõdött a külkereskedelem (marhabõr, sózott hús), ezért az export érdekében megadóztatták az országon belüli húsfogyasztást, és elengedték a kivitelek megadóztatását. Háromszorosára emelkedett a hús és a föld ára. Majd megkezdõdtek a bekerítések. Az addig nomád életmódot folytató gauchók elvesztették megélhetési forrásaikat. Egy 1815-ös rendelet kimondta, hogy minden vidéken élõ ember, akinek nincs birtoka, cselédnek minõsül, és köteles az ezt igazoló papírt magával hordani. A gaucho cseléd vagy csavargó lett. (A csavargókat összefogdosták és elvitték katonának.) Ettõl kezdve állandósult a vidéki szegények, gauchók élet-halál harca a kapitalista nagybirtokosok reguláris hadseregével szemben. Rengeteg népballada, monda eleveníti meg e kitaszított betyárok harcát. Az egyik népszerû könyv, José Hernandez Martin Fierrónak, a híres betyárnak sorsát énekli el:

Fészkében él a sas,
õserdõben a tigris,
barlangjában a róka,
csak a gaucho bolyong,
amerre változó
végzete sodorja
Mert:
Övé minden tömlöc,
minden rács és börtön,
az õ szája soha nem mondhat igazat,
még ha túl sok igazsága van is,
mert a szegény ember igazsága olyan,
mint valami repedt, fából készült harang.

Érdekesség, hogy az irodalom megemlékezik Martin Fierró ellenlábasáról is. A jámbor, szolgalelkû gauchóról is, akirõl úgy tartják a harcoló gauchók, hogy sorsán még csak sajnálkozni sem érdemes (Richardo Güiraldes: Don Segundo Sombra).
Az egyik híres felkelés (1811-20) José Artigas "vezetésével" zajlott le. A felkelés a mai Uruguay, valamint az argenínai Santa Fe, Corrientes, Entre Rio, Misiones és Córdoba tartományok területén zajlott. Maga Artigas egy vidéki caudilló (fölbirtokos) volt, aki harcolt Buenos Aires gazdasági centralizmusa ellen. Végül is az erõsebb burzsoá erõk megsemmisítették csapatait. Persze ez önmagában csak az uralkodó osztály belsõ küzdelmeirõl szólna. De Artigas csak névleges vezér volt, illetve a mozgalmat használta fel sajátos osztályérdekei megvalósítására. A mozgalom erejét és lényegét a szegényparasztok, a gauchók, az indiánok, a rabszolgák, egyszóval a korabeli kizsákmányolt osztály jelentette. A felkelés folyamán felégették a spanyol, portugál, angol és argentin uralkodó osztály érdekeltségéhez tartozó nagybirtokokat. A független Buenos Aires kormánya 1811-ben az eddig elnyomónak tartott spanyol és portugál erõknek adta át a lehetõséget, hogy elfoglalják a felkelés központját, a mai Uruguay területét. Artigas itt egy "forradalmi" kormányt hozott létre. 1815-ben agrárreformot vezetett be (ez volt Latin-Amerikában az elsõ földreform). Megkezdõdött a földosztás, "a legszegényebbek legyenek a legkiváltságosabbak" - hirdették. Míg az oligarchák tûzzel-vassal akarták betörni a lázadó gauchókat, addig Artigas már egy okosabb (a helyzetnek megfelelõbb) taktikát választott. Úgy számolta fel a lázadást, hogy az addig kisemmizett szegényekbõl tulajdonost csinált. A felkelést leverték. Artigas elvégezte feladatát, de liberális eszméi ekkor még nem válhattak uralkodóvá, így az újból fellépõ konzervatív erõk felszámolták államát.
Argentína föderatív állammá alakult, amelyben a caudillók állandó harcban álltak egymással, ahol, mint azt már fentebb is írtuk, az angol kereskedõk export nyerészkedése volt a döntõ.

Ezt a véres harcokkal teli korszakot egy még véresebb követte, Rosas, egy gazdag földbirtokos diktatúrája (1829-52). Rosas élére állt a nacionalista, az angol hegemóniát ellenzõ mozgalomnak, és az állandósuló zavargások véres letörésével és nacionalista befogásával szilárdította meg hatalmát. Rosas diktatúrája állandó háborúskodással telt, ezek fõleg a két nagy hatalom (Anglia és Franciaország) versengése miatt zajlottak. Rosas uralma alatt számos felkelést vert le, mindennek ellenére protekcionista, nacionalista és fõleg populista politikájával Rosas népszerûségre tett szert a "nép" körében. Fontos megjegyezni, hogy ekkor jelentek meg (most már szóhasználatban is) az elsõ szocialista vagy szocialistának mondott mozgalmak is. 1837-ben Echeverria létrehozta az Irodalmi Szalon nevû kört, majd annak bezárása után Alberdivel együtt létrehozták a Május Társaságot (utalva 1810-re). Ezek még inkább köztársasági "érzelemmel" kevert utópisták, és így végeredményben a liberális burzsoázia ideológusai voltak. Rosas bukása (angol gyõzelem) után Alberdi egyik mûve lett az alkotmány alapja. Rosas bukását 10 éves polgárháború követte, amelyet Buenos Aires és a tartományok a hegemóniáért vívtak. A háborút Buenos Aires nyerte meg. Létrejött az egységes Argentin állam (1862), amelynek elnökei elsõsorban liberális politikusokból kerültek ki (Mitre, Sarmiento, Avellaneda). A Buenos Aires központú állam a század közepén zajló különbözõ háborúk (krími, amerikai polgárháború és Argentína hódító háborúja Paraguay ellen) következtében megerõsödött. Rengeteg mezõgazdasági cikket exportáltak: marhahús, bõr, gabona, gyapjú. Munkaerõhiány alakult ki, megindult a gépesítés, és hatalmas méreteket öltött az európai bevándorlás. A fejlõdõ gazdaság (mezõgazdaság) természetesen csak hódítássokkal tudta biztosítani földéhségét. A francia felvilágosodáson alapuló toleráns, szabad állam megmutatta, mit jelent a valóságban az istenített demokrácia. Sarmiento és Avellaneda hûen eszméikhez felléptek a feudális maradványokon alapuló nagybirtokrendszer ellen, és a meghódított földeken "népi" illúziókon nyugvó kisbirtokos rendszert akartak kiépíteni. Céljuk eléréshez megindították a még közösségi földtulajdonnal rendelkezõ õslakos indiánok módszeres kiirtását. Még ez idõtájt is számos indián felkelés zajlott le, a legnagyobb az 1860-az évek végén, 70-es évek elején volt. Buenos Aires tartományban a hosszan tartó aszály éhezésbe torkollott. Ekkor egy csodatévõ próféta tetteirõl lett hangos a pampa. Solares próféta az igazságos birodalomról beszélt, csodákat tett, gyógyított, úgy tûnt fel a tömeg elõtt mint egy megváltó. Prédikációi elsõsorban az európai hódítók és a közigazgatás elleni harcot hirdették. Azzal az ígérettel vezette híveit csatába, hogy sérthetetlenek lesznek az ellenség golyóival szemben. A hadsereg iszonytató mészárlást rendezett a lázadók körében, Solarest meglincselték. 1878-79-ben Roca tábornok (aki késõbb Argentína elnöke lett) vezetésével két irtó hadjáratot indítottak. 1886-ig folyt a "a pampák meghódításának" korszaka. 1810-ben még 500 000 indián élt itt, 1878-ra 300 000, 1945-re 100 000. Az indiánok elleni katonai akciók érdekében vasutak, távíróvonalak épültek ki, ekképp csatlakozva a tõkés világgazdasághoz. Természetesen az utópista-liberális nézetek a nemzeti önállságról és a kisbirtokrendszerrõl csak vágyálmok maradtak. Gyõzött az angol és amerikai tõkés hegemónia és a latifundium rendszer. A földszerzés reményében beetetett gauchók és bevándorlók hoppon maradtak. Így kezdõdött el a ma szentimentalista könnycseppekkel említett aranykorszak.
Argentína a század végére a legfejlettebb dél-amerikai állam lett. A nagyarányú ipari fejlõdés (építõipar, élelmiszeripar, ruhaipar stb.) zajlott le. A fejlõdés révén urbanizációs folyamat indult el, a gazdaság centralizálódott. De ezzel a centralizációval a kizsákmányoltak is centralizálódtak. A sok, helyenként egymással is ellentétben lévõ kizsákmányolt rétegbõl (szegényebb indiánok, gauchók, földmûvesek, városi kisipari munkások stb.) kialakult egy az objektív érdekeiben már egységes osztály, a proletariátus. A hatalmas bevándorlási hullám következtében az európai (fõleg olaszországi) munkások magukkal hozták a szervezettséget is, harci tapasztalatokon alapuló kommunista-anarchista programot. Ez nem azt jelenti, hogy ezelõtt ne lett volna itt meg a kommunista osztályharc, hanem azt jelenti, hogy a már sok harci tapasztalaton átesett, a modern tõkés viszonyokat már feldolgozó proletárok átadták az általuk megélt és levont harci tapasztalataikat a világ más területein élõ elvtársaiknak. 1872-73-ban az I. Internacionálé szekciójaként jött létre a francia (marxi vonal), spanyol és olasz (bakunyinista irányzat) munkások szervezete. 1878-ban zajlott le az elsõ ipari sztrájkmozgalom, amelyet a nyomdászok szerveztek. Több hónapos harc után érték el követeléseik teljesítését. A bevándorlók nemcsak a osztályharc forradalmi tapasztalatait hozták magukkal, a fejlettebb osztályharc kialakította a fejlettebb ellenforradalmat is. A 80-as években jelentek meg az elsõ szakszervezetek, melyeknek késõbb kialakult központja a Munkásszövetség lett. Programjukban nyíltan felléptek az anarchizmus ellen. Megjelentek a szociáldemokrata pártmunkások is, 1881-ben a Német Szociáldemokrata Párt programja alapján német emigránsok megalakították a Vorwarts-klubot, a francia szociáldemokraták szervezete a Les Egaux-csoport (1891-96), az olasz szocialisták szervezete a Fascio del lavoratori (1894-1908) volt, és a 90-es évekre megalakultak az argentin szocialista klubok is.
A 80-90-es években több nagyszabású sztrájkmozgalom zajlott le, Santa Fében, Tucumánban, Corrientesben fegyveres lázadások robbantak ki. 1890-ben a liberális polgárság, a"diákok" és a munkások fegyverest felkelés kezdeményeztek. Céljaikat osztályhelyzetük szerint határozták meg: demokratikus reformok végrehatása, szociális helyzetük javítása, a kormány megbuktatása. A felkeléshez csatlakozott a hadsereg egy része is. Megalakították a Forradalmi Juntát. A felkelés egyik "vezetõje" Campos tábornok lett. Túllépve a demokratikus jogok követelésén, a felkelésben megjelentek az anarchista elemek is. A felkelést végül is Campos tárgyalások útján egyrészt lecsendesítette, másrészt a hadsereg leverte és felszámolta gócpontjait. A radikális polgári elemek a felkelés után megalakították a Radikális Pártot.!!!!!
-------------------------------------------------------------------------------------------
A II. Internacionálé nyomására a különbözõ szociáldemokrata klubok vezetésével 1895-96-ban magalakult az Argentin Munkás Szocialista Párt (a fõbb vezetõk: Juan B. Justo, Palacios, Ingenieros, del Valle, Augusto Kuhn), amely teljes mértékben baloldali burzsoá alapokon állt: minimál programok, választásokon való részvétel stb., bevallottan felléptek a gazdaság nemzeti függetlenségéért, támogatták a nemzeti burzsoáziát. Az anarchisták eleinte közös (szak)szervezetekben voltak a szociáldemokratákkal, ahonnan aztán többnyire kiváltak a szociáldemokraták, mivel az anarchisták többségbe kerültek, pl. Argentin Föderáció (1890). Ezekben az években nyílt harc alakult ki az anarchisták és a szocdemek között. A szociáldemokraták felléptek az anarchisták internacionalizmusa ellen: "Egyszóval, mint külföldiek viselkedtek saját országukban."
Az anarchisták körében nagy ideológiai káosz uralkodott. A történészek két áramlatot (félrevezetõ szóhasználattal) különböztetnek meg ebben az idõben: "szervezõket" (kollektivisták) és "szervezetelleneseket" (individualisták). Két fõ pont körül zajlott a vitájuk: kellenek-e anarchista szervezetek, és részt vegyenek-e a szakszervezeti munkában. Az anarchizmus története mindig ezt a két álláspontot állítja fel, és ki-ki a maga "ízlése" szerint dönti el, hogy mit tart forradalminak. Ez persze így nevetséges álláspont, hisz ezek az ideológiák már alapjaikban ellenmondásos álláspontot vállalnak fel. Mivel kívülrõl vagy belülrõl, de befolyásolni akarják a mozgalmat, tehát a mozgalomtól idegen (burzsoá) ideológiával próbálnak erõt kifejteni. Így a kérdés már nem a szervezet szükségességérõl szól, hanem arról, hogy valóban osztályharcos álláspontot foglal-e el az adott csoport. Ennek következtében egy kommunista-anarchista szervezetet csakis a proletariátus hozhat létre, amely abszolút antikapitalista programot hordoz magában, egyértelmû tehát, hogy semmilyen szinten sem mûködhet együtt burzsoá szervezetekkel (szakszervezetek stb.). A szervezet és program kérdése egymástól elválaszthatatlan választ adhat. A kommunista program gyakorlati használata kommunista szervezetet jelent, a kommunista szervezet csakis kommunista programot hajthat végre.
Mindenesetre a vita a következõképp alakult: az 1890-es években a "szervezetlenek" voltak fölényben, a XIX. század végén, XX. század elején az Olaszországból származó anarchisták Malatesta és az anarchoszindikalista Pedro Gori, majd a spanyolországi szindikalista Pelliver Paraire segítségével a "szervezõk" kerekedtek felül. Létrehoztak egy Latin-Amerika-szerte megjelenõ szervezõdési formát, az ellenállási társaságokat. Ezek az ellenállási társaságok elsõsorban a "gazdasági harc" színterén próbáltak anarchista szervezõdési formát adni a még meg nem szervezett munkásoknak. Sajtóorgánumuk az El Perseguido (Az Üldözött, 1890-96) volt.
1902-ben megalakult az Argentin Regionális Munkásföderáció (FORA), amely a kontinens legerõsebb szakszervezeti mozgalma lett. A szervezet anarchoszindikalista alapokon állt, széles autonómiát hirdetett, az általános sztrájk elsõbbségét tartva a bojkott és a szabotázs eszközeit tartotta a legcélravezetõbbnek.
1903-ban megalakult a Dolgozók Általános Szövetsége (UGT), amely szociáldemokrata szakszervezet volt.
Ettõl kezdve Argentínában e két tömegszervezet rivalizálásáról és együttmûködésérõl szólt a "hivatalos" "munkásmozgalom" története. Az UGT inkább a legális óvatos módszerek híve volt, míg a FORA az erõszakos sztrájkokat részesítette elõnyben. Mivel a FORA regionális felépítésû volt, így az egyes régiókban számos tényleg anarchista-kommunista militáns tevékenykedett, akinek programja élesen elütött az "anyaszervezet" mérsékelt programjától (teljes emancipáció, 6 órás munkanap és egyéb minimálprogramot jelentõ gazdasági követelések, politikai foglyok szabadon engedése, népkönyvtárak felállítása, esti iskolák létesítése, eszperantó nyelv tanulása stb.). 1905-06-tól az UGT-ben kialakult egy magát forradalminak nevezõ szindikalista irányzat, amely újságjában a La Acción Socialistaban a "direkt akció" jelszavát kezdte hirdetni, és ezt a FORA is átvette. A két szervezet között többször volt egyesülési kísérlet (1907, 1909, 1912) de ezek sikertelenek voltak. Az UGT-bõl (amely mind befolyásosabb szervezetté vált) és más független szakszervezetekbõl megalakult az Argentínai Regionális Szövetség (CORA). A szervezeti csatározások a proletárokat nemigen foglalkoztatták, és számtalan sztrájkmozgalmat jegyezhetünk fel: 1887-tõl váltak sorozatossá a sztrájkhullámok, 1895-ben 19 sztrájk 22 000, 1896-ban 26 sztrájk 24 000 munkást mozgatott meg. Az "I. Világháború" elõtti korszak sztrájkhullámainak csúcsa 1902-11 volt (pl. 1907-ben 231, 1910-ben 298 sztrájkmozgalom zajlott le). A sztrájkmozgalom a Buenos aires-i általános sztrájkkal indult, amely a környezõ tartományokra is kiterjedt. 1904. május 1-jén a sztrájk fegyveres összecsapássá vált, Rosarioban az év végén is fegyveres összecsapások voltak. 1905. május 21-én Buenos Airesben fegyveres lázadás robbant ki, melynek következtében rendkívüli állapotot vezettek be. 1905-07: az egész országban hadiállapot uralkodott. A mozgalom az 1909. május 1-ji vérengzés alkalmával tetõzött, amikor is a katonák belelõttek a még békésen tüntetõ tömegbe. A proletárok azonnal válaszoltak, Buenos Airesben, La Plataban, Pergamoban, Córdobában, Rosarióban az általános sztrájk során teljesen leállt a termelés, és a proletárok ízelítõt kaptak abból, hogy milyen csodás, ha kezükbe veszik sorsukat. A "Május hetén" az egész ország területén zavargások voltak. A burzsoázia idegengyûlölet-keltéssel próbálta befolyásolni az eseményeket. A "szocialista" párt több-kevesebb sikerrel próbált önuralomra és rendre buzdítani. Az állami pribékek végül is összeszedték magukat, és megadva a munkásoknak a gyõzelem illúzióját, amnesztiát hirdettek, eltörölték a büntetõ rendeleteket, a betiltásokat. A mozgalmat megállították. Természetesen a számtalan munkás halálának (akiket nem egyszer a börtönben öltek meg) okozóit nem kerítették elõ. A harcot be nem fejezõ munkások egy része bosszúakciókat indított, és elvtársaik gyilkosai közül jó néhányat a másvilágra küldtek. Így volt ez a fõváros rendõrfõnökével is (1909. november), akinek halálát ürügyként felhasználva újra bevezették a szigorító intézkedéseket, a rendkívüli állapotot. 1912-ben hatalmas felkelést robbantottak ki a mezõgazdasági munkások. A felkelés alatt jött létre az Argentínai Agrárszövetség, melynek vezetésével sikeresen fogták be a mozgalmat.
Több kontinentális méretû mozgalom is lezajlott ezekben az idõkben, 1905-07-ben az oroszországi forradalmi események következtében indult el sztrájkmozgalom, majd 1906-ban Francisco Ferrer anarchista munkás-ideológus kiszabadításáért küzdöttek. A proletárok nagy része hivatalos szervezeti döntés nélkül indult harcba. A szervezett munkások többsége pedig szinte véletlenszerûen, szakmai elosztás szerint (a FORA-nak elsõsorban a nehezebb fizikai munkát végzõk voltak a tagjai, míg az UGT-nek inkább a kisiparosok) voltak tagjai egy szervezetnek, így ha az adott szakmában sztrájk alakult ki, akkor vagy az UGT, vagy a FORA volt a szakszervezet. A század eleji Latin-Amerika munkásmozgalmában a munkaidõ csökkentése, a munkabérek növelése, munkafeltételek javítása és a lakáskérdés volt a harcok indikációja (természetesen a mozgalom nem minden esetben elégedett meg követeléseik teljesítésével). Késõbb sok más követelés is megjelent: gazdagok megadóztatása, gúzsbakötõ törvények eltörlése, szociális és egészségügyi helyzet fejlesztése, anti-miltitarizmus stb. De a papírpénz elterjedésével létrejött infláció következtében a béremelések követelése hangzott fel a legtöbbször.
A XX. század elején Argentínában tovább fokozódott az USA gazdasági hegemóniája, amely mind nagyobb fokú iparosítást jelentett, tovább szíva fel a bevándorló olcsó munkaerõt. A gyors ütemû fejlõdés következtében a tõkének már nem csak mind nagyobb számú termelõre, hanem az ennek megfelelõ mennyiségû fogyasztóra is szüksége volt. A demokrácia megteremtette a középosztály illúzióját, ennek megfelelõen megteremtette a szolgáltató szektort, és kifejlesztette az ehhez szükséges infrastruktúrát. Kezdett meghonosodni az amerikai modell. A fejlõdés ellenére Latin-Amerikában, így Argentínában is a mezõgazdaság volt a gazdaság vezetõ ágazata, amelyben egyértelmûen a latifundiumon volt a hangsúly. A "külföldi" hegemónia és a nagybirtok rendszer léte megerõsítette az antiimperialista és a latifundium-ellenes - ellenforradalmi - harcok létjogosultságát. Erre az idõszakra teszik Argentína aranykorszakát, amikor is a világ legfejlettebb tíz országa közé sorolták. Ez a fejlõdés (amely relatív és idõleges) tehát elsõsorban a "külföldi" tõke beáramlásából származott.

1914-tõl a PATAGÓNIAI FELKELÉSIG

A válságba került világgazdaság háborúhoz folyamodott, amely eleinte érzékenyen érintette Latin-Amerikát (mivel elszigetelõdött hagyományos piacaitól), de a fokozódó kereslet miatt belsõ gazdasági fejlõdés lépett fel. Ez magával hozta a gyorsan emelkedõ árak és a velük lépést nem tartó bérek következtében még inkább elmélyülõ szegénységet.
1915-17-ben újabb sztrájkmozgalom indult meg: építõmunkások, asztalosok, szobafestõk, hajóépítõk, a villamostársaság munkásai, gépészek stb. 1917 októberében általános sztrájk volt, amelyben 160000 munkás vett részt, amelyet a hûtõipari és a fémmunkások sztrájkja követett. Már a sztrájkmozgalom elõtt is érzõdött, hogy a nagy szakszervezeti központ egyre kevésbé képes befolyást gyakorolni a proletárok felett. A FORA-n belül vita bontakozott ki. Az egyik ágazat, érezve a proletár tömegek spontán radikalizmusra való törekvését, markánsabb programot óhajtott bevetni, amit anarcho-kommunizmusnak neveztek, míg a másik ágazat (FORA IX.) inkább csak a (szociáldemokrata) szervezet megtartását tartotta fontosnak. A vita odáig fajult, hogy 1915-ben a FORA kettészakadt.
Az 1917-es oroszországi események következtében számos anarcho-szindikalista vált a bolsevizmus rajongójává (Arraga, Trose, Lorenzo, Bosio). Mint a világ számos területén, itt is hatalmas megmozdulásokban fejezõdött ki a forradalmi hullám. Egyenesen szervezkedési hullám lett úrrá, a proletárok sorra vezették sztrájkjaikat, tüntetéseiket. "A nép készen áll a forradalomra" hirdette a jelszó. Sajnos a valódi forradalmárok, a proletárok is bedõltek a bolsevizmus látványának, és ez meghatározta az események kimenetelét. Sok forradalmár csak 1921-ben, a NEP bevezetésekor jött rá, hogy átverték.
Természetesen Argentínában is megalakult a bolsevik párt. Már 1912-ben a szocdem pártban létrejött egy baloldali szervezet, a Karl Marx Tanulmányi Központ, akik folyamatosan konfliktusban álltak a párt jobboldali vezetõségével (agrárkérdés, ifjúsági kérdés). A háború kirobbanásakor újságjukban, a Palabra Socialsitában háborúellenes kampányba kezdtek, felvették a kapcsolatot a zimmerwaldiakkal. Felismerték, hogy a FORA meggyengülésével ûr támadt a szakszervezeti mozgalomban, és hozzáláttak a még és a már szervezetlen munkások befogásához. Szakszervezeti Propagandabizottságot állítottak fel. 1917-re a baloldal nagyon megerõsödött, Internacionalista (szerkesztõk: Codovilla, Schmidt, Penelón, stb.) néven önálló folyóiratot indítottak. 1917 végén a háborúról szóló viták és a bolsevik fordulat megítélésében az eddiginél élesebb vita alakult ki. A jobboldali vezetõség kizárta a baloldalt. 1918. január 5-6-án Buenos Airesben a fõváros, Cordoba és Rosario baloldalijaiból új párt alakult Internacionalista Szocialista Párt néven (1920 decemberében ez a párt vette fel a "kommunista" nevet). A párt alapítói között volt: Recabarren, Codovilla, Ghioldi, Miranda stb. A pártot a 20-as évek közepéig "ultrabalos frakciós" szervezetnek tartották, mivel elsõsorban területi - utcai federációs, és nem üzemi (szakmai) alapon szervezõdtek. Ez összefüggött azzal, hogy nem léptek szövetségre a szakszervezetekkel, és elutasították a parlamentarizmust, illetve szoros kapcsolatban álltak az anarchistákkal, anarchoszindikalistákkal. 1925-26-tól kezdve Latin-Amerika legtöbb KP-jában a Komintern hatására megindult a bolsevizálódás. Az AKP-ban 1928-ban a Szovjetunióhoz való viszony és a forradalomról szóló vita kiélezõdésének következtében szakadás állt be. A "balosokat" kizárták a pártból, további történtükrõl nem sokat tudtunk meg.
A két "világháború" közötti idõszakban Argentína gazdaságában változások álltak be. A szûkülõ piacok csökkent a mezõgazdasági export lehetõsége (Argentína a háború elõtt a világ elsõ számú élelmiszerszállítója volt), megteremtve az esélyt az ipar nagyobb mértékû fejlõdésének. Ezzel egy idõben tovább folytatódott az angol-amerikai tõkés verseny. Egyelõre az "angol" tõke uralni tudta az atlanti partvidék országainak (Brazília, Uruguay, Argentína) gazdasági életét. Az iparosítás következtében a proletárok a városokba sereglettek, növelve a munkanélküliek számát. A prosperáló gazdaság mellett a nyomor elképesztõ méreteket öltött, amit csak fokozott a gazdasági világválság. A Radikális Párt Yrigoyen vezetésével és demokratikus programmal, a nemzeti burzsoáziát képviselve 1916-30 között uralta a politikai életet.
Az "I. Világháború" után a forradalmi hullám Argentínát is elérte. Állandósultak a sztrájkok, a lázadások, amire a burzsujok fokozott terrorral válaszoltak. 1918-ban a "diákok" lázadtak fel. Cordobából kiindulva szinte az egész kontinensen kiszélesedett a spontán mozgalom. A "fiatalok" egyetemeket foglaltak el, elûzték professzoraikat. "Népi Egyetemeket" hoztak létre, amely egyrészt megmutatta, hogy a proletariátus önmaga akarja irányítani sorsát, másrészt ez pedig befogta, reformmozgalommá tette lázadásukat. Hisz a kapitalista társadalom keretein belül nem alakulhat ki autonóm proletár élet. 1918. december 7-én Buenos Airesben és San Cristobalban a Vasena fémüzem munkásai kevesebb munkanapot és magasabb bért követelve léptek sztrájkba. Január 7-én a fõvárosban a rendõrség megszállta a gyárat és megölt hét munkást (köztük egy FORA tagot). A város proletárjai általános sztrájkba léptek. Január 9. Hatalmas tüntetéssé fajult a munkások temetése. A tüntetés két részre oszlott, a gyár elõtt elsõsorban az anarchista FORA tüntetett, míg magán a temetésen inkább a FORA IX. A rendõrség fegyveresen támadt a tüntetõkre, és ötven halottat hagyott maga után. A feldühödött munkások bevonultak a város központjába és fosztogatni kezdtek, majd elfoglalták a gyárakat és a munkásnegyedeket, amelyeket elszigeteltek a város többi részétõl. Az újonnan kinevezett rendõrfõnök 30 000-es hadseregével beverekedte magát a munkásnegyedekbe, és megkísérelte szétverni az ellenállást. A munkások offenzívába léptek és több rendõrállomást felgyújtottak. Ezalatt Yrigoen elnök a FORA IX képviselõivel tárgyalt, akik a mozgalom továbbterjedése ellen foglaltak állást. A feszültté vált helyzetben ígéretet tettek a munkások kezdeti követeléseinek végrehajtására: 8 órás munkanap, 20-40 %-os béremelés. A FORA IX. és a szocialista párt a munka felvételére szólított fel. A sztrájk folytatódott és átterjedt Córdobába és Mendozába is. Egy hét után a sztrájk kifulladt. Január 14-tõl kezdve már csak a vasúti munkások és a matrózok folytatták a sztrájkot. Az egy hétig tartó harcokat a hadsereg verte le. A harcok során számtalan burzsoá talpnyalót megöltek, de sajnos 1500 munkás is otthagyta a fogát, ezt a hetet "tragikus hétnek" nevezték el. Még meg sem alvadt a vér a halott proletárok ruháján, máris újabb harcok robbantak ki. Sztrájkba léptek a tengerészek, a nyomdászok, a vasutasok. Tavasszal az agrárproletárok lázadtak fel Buenos Aires, Cordoba, Santa Fé és Pampa tartományokban. 1920 májusában sztrájkba léptek a tengerészek, a vas- és fémmunkások, a nyomdászok, a textilipari és élelmiszeripari munkások. Entre Rios és Santa Fé tartományokban több ezer mezõgazdasági munkás sztrájkolt. Szolidaritásból a vasutasok is sztrájkoltak. Rio Coloradoban, Rio Negróban és még sok más tartományban a sztrájkolók felgyújtották a termést. Sztrájkba léptek a Chaco vidékén mûködõ angol és francia vállalatok favágói. A Santa Fé-i angol Forestal-társaság munkásai felgyújtották a faraktárakat, és bevetették magukat az erdõbe, ahol gerillaháborút kezdeményeztek. A kormány a sztrájkok letörésére katonaságot vezényelt ki.
A felkelés ereje a patagóniai harcokban csúcsosodott ki. Patagónia a Csendes-óceán és az Andok között terül el, közel Franciaország nagyságú szélességben. A kb. 100 000 fõnyi lakosság birkatenyésztésbõl él, húst és gyapjút adnak el USA-ba, Angliába, a belföldi piacokra stb. A farmok nagy része a nagybirtokosok kezében összpontosult, a kikötõkben lévõ nagyobb városokban voltak a vágóhidak és a gyapjúfeldolgozó üzemek. A nagybirtokosoknak magán vasút társaságuk volt, amely összekötötte a birtokokat a városokkal. A felkelés elsõsorban a bérek emeléséért robbant ki. A forradalmi hullám 1918-ban ért el ide, Puerto Deseadóban (ma Chilében van) általános sztrájk volt. 1919 februárjában Puerto Natalesban és Punta Arenasban (ezek is Chilében vannak) zajlott le általános sztrájk, ahol már kialakultak az elsõ szovjetek is. Vidéken a munkások elfoglalták a birtokokat és munkáskolóniákat szerveztek.
A Buenos aires-i általános sztrájk hírére Rio Gallegosban a proletárok felkelést robbantottak ki, amelynek során felgyújtották a vasútállomást. A natalesi és a gallegosi felkelés nem tudott kapcsolatba kerülni egymással, mivel a hadsereg és a rendõrség leverte a felkeléseket és szétverte a szovjeteket. 1920 júliusában a FORA IX. egyik tagszervezete, a Rio gallegosi Munkástársaság elhatározta, hogy sztrájkot indít a kikötõben. De a rendõrség letartóztatta a szervezet tagjait. Ez a tett olaj volt a tûzre. A munkások általános sztrájkba léptek kiengedésük érdekében (ez sikerült is). Az agrárproletárok felfegyverzett lovascsapatokba szervezõdtek, és bejárták a vidéket, hogy felkelésre szólítsanak fel. A lovascsapat "vezetõi" egy szakács Alfréde Gronte, más néven "El Toscano" és José Ricardi, más néven "El 68" (ez volt a száma a börtönben) voltak. A lovascsapatok agitációs útjaik során számos túszt ejtettek a földbirtokosok soraiból. A sztrájk következtében a hús megrohadt. A burzsujok Buenos aires-i sztrájktörõk bevetésére határozták el magukat. A proletárok azt várták, hogy ezt megakadályozza majd a IX. FORA de ez nem történt meg. Így hát a partraszálló sztrájktörõket a proletárok verték szét.
A FORA ellenezte a sztrájk folytatását. A burzsoázia banditáknak nevezte a sztrájkolókat. A sztrájk folytatódott.
1920. december 17-én Puerto Descadóban a rendõrség felgyújtotta a gyülekezési helyiségeket. Ez a lépés még erõteljesebb fellépésre késztette a proletárokat. Számos összecsapás zajlott le, amelyek során többnyire a munkások kerültek ki gyõztesen. Megindult a gyárfoglaló mozgalom is. 1921 elején a mozgalom, mivel nem terjedt tovább, defenzívára kényszerült. A felkelõk között vita alakult ki arról, hogy folytassák-e a sztrájkot vagy ne. Végül is csak a vidéki proletárok folytatták, de 1000 kolóniából csak 200 nem adta meg magát. Falcón helyett Varelát nevezték ki Patagónia kormányzójává. Õ keményebb eszközökkel lépett fel a lázadókkal szemben. Egyrészt tárgyalásokat kezdeményezett a felkelõk állítólagos-hivatalos "vezetõivel", és akikkel a sztrájk befejezésérõl állapodott meg annak fejében, hogy nem lesz bosszúhadjárat.
1921 márciusában a Swift hûtõgépgyárban sztrájk robbant ki, de azt kíméletlenül leverték. Májusban és júniusban a munkások egy újabb általános sztrájkra tettek kísérletet, de ez is eredménytelen maradt. Még áprilisban újra megjelent "El Toscano", és újraindította lovascsapatát, de a városi munkások már nem támogatták. Szeptemberben letartóztatták, ahonnan megszökött, és egy újabb kolóniát szervezett Vörös Tanács néven. Október végére a mozgalom teljesen kiégett. "El Toscanót" letartóztatták, a fegyveres munkáskolóniákat és a sztrájkmozgalmat teljesen leverték. A burzsoázia most már nem kötögetett megállapodásokat, hanem irtózatos, több mint egy évig tartó fehérterrorba kezdett.
1922-ben a fehérterrort megbosszulandó egy anarchista megölte Varelát.

A KÉT "VILÁGHÁBORÚ" KÖZÖTT

1923-ra a forradalmi mozgalom hanyatlani kezdett.
Yrigoyent nem akadályozta liberális politikai felfogása a lázadások mind véresebb leverésében. Az események után szívélyes hangú diplomáciai kapcsolatba került a Szovjetunióval, majd bevezette a döntõbíráskodás rendszerét, ahol a munkások "vezetõi" és a nagytõkések közötti párbeszéd érdekében a kormány közvetítõ szerepet vállalt. A munkások képviseletét az Argentínában oly nagy jelentõséggel bíró szakszervezeti mozgalom játszotta. Az egyik oldalon az újra egyre népszerûbb (1930-ban már 100 000 tagja volt) FORA IX, a másik oldalon az USA (Unión Sindical Argentína, egy még reformistább anarchoszindikalista központ), 1926-ban megalakult független szocdemekbõl és bolsevikokból a COA. Az USA, a COA és más szakszervezetek egységmozgalmának következményeként alakult meg (1930) a CGT (Általános Munkásszövetség), "természetesen" a FORA IX. nem lépett be. Az AKP is egyre nagyobb befolyásra tett szert, a választásokon jelentõs sikereket ért el. A térség legjelentõsebb KP-ja lett. 1929. júniusában Buenos Airesben tartottak nemzetközi "kommunista" konferenciát, ahol elsõsorban antiimperialista és háborúellenes harcról tanácskoztak. Úgy látszott, hogy a proletárok mozgalmát megint kézben tartotta a tõke.
A gazdasági világválság egész Latin-Amerikában mély politikai és társadalmi válságot eredményezett. A munkanélküliség hihetetlen méreteket öltött. Az egész kontinens a forradalom lázában égett, hatalmas tömegmozgalmak kezdõdtek. Ezeket meglovagolva a Radikális Párti kormányzásnak egy katonai puccsal José Uriburu (egy nagybirtokos katonatiszt) vetett véget. Uriburu az USA és Nagy-Britannia támogatásával, Mussolini mintájára, fasiszta katonai diktatúrát vezetett be. Megkezdõdött a protekcionista gazdasági modell bevezetése. Betiltották az ellenzéki pártokat (köztük az AKP-t is), szétverték az önkormányzatokat stb. És természetesen kitörõ dühvel üldözte a harcoló proletárokat. Létrehoztak Polgári Légió néven egy terrorcsapatot, amelynek elsõrendû feladata volt a munkásmozgalom szétverése. Egy rendelet alapján az Európából származó forradalmárokat visszatoloncolták. Betiltották a sztrájkokat, ostromállapotot vezettek be. Az elégedetlenség tovább nõtt. Rengeteg vadsztrájk és fegyveres utcai harc zajlott le. A Radikális Párt most már mint ellenzéki párt próbált a mozgalom élére állni, több felkelést szervezett, de mindegyiket felszámolták.
Ebben az idõben több fasisztabarát kormány alakult, 1931-tõl Uriburu pártjának (Nemzeti Demokrata Párt) jelöltje Justo, majd az 1937-es választások gyõztese, Ortiz lett az államfõ.
A nagy múltú szocdem szervezetek: AKP, FORA IX. "felléptek" a fasizmus ellen, de még nem hagytak fel (ál)forradalmi jelszavaikkal, amelyek elhatárolták õket egymástól, így még nem alakulhatott ki a népfront. A CGT lepaktált a kormánnyal.
Végül is 1935-ben, szakítva a "szektás" politikával, az ellenzéki pártok létrehozták a népfrontot. Nem volt különösebben nagy ereje, de arra elég volt, hogy az elégedetlenkedõk egy részét antifasiszta reformizmusba terelje. Természetesen voltak olyan proletárok is, akik ellenezték a népfrontot. Ezeknek az anarchistáknak, "baloldali" kommunistáknak a történetérõl szinte semmit nem tudunk. És persze megjelentek (1929) a trockista csoportok, amelyek fõleg egymás ellen folytattak sajtópropagandát. Ezen kívül élesen támadták a népfrontot, de nem elsõsorban antifasizmusa miatt, hanem inkább azért, mert ez a Szovjetunióval való szoros kapcsolatot jelentette. A trockisták Liborio Justo vezetésével megpróbáltak beépülni a különbözõ pártokba, szakszervezetekbe, ahol belülrõl akartak bomlasztani. Ideológiai szinten fõleg a sztálini bürokráciát, a "szocializmus egy országban" elméletét támadták, hirdetve a fegyveres forradalmat. Azt mondanunk sem kell, hogy ez is csak a burzsoázia befogásainak egyike volt. Radikalizmusuk a vezetõk radikalizmusa, bolsevik radikalizmus (amely nem támadja meg a tõkés társadalom alapjait, a munkát és a csereértéket). A trockisták mindmáig, így a jelenleg is zajló argentin események alatt is kifejtik "áldásos" tevékenységüket.

A 30-as évek közepén Latin-Amerika-szerte újjáéledt a szakszervezeti mozgalom, fõleg a CGT és az anarchoszindikalisták voltak befolyásos tényezõk. A kontinens több országában is a fasiszták voltak kormányon, amely, mint azt tudjuk, burzsoáközi viszályhoz, majd háborúhoz vezetett. Mint Európában (1934 Ausztria, 1936-39 Spanyolország), itt is kereste az antifasiszta oldal a munkásokat befogó és lázadásait leverõ erõket. A kontinentális elégedetlenkedésre már nem adtak elegendõ terepet a helyi szakszervezetek. Így 1938-ban fõleg a mexikói CTM (Mexikói Munkások Szövetsége) kezdeményezésére létrejött a CTAL (Latin-amerikai Dolgozók szövetsége), ahová az argentin szakszervezetek (elsõsorban a CGT) is beléptek. CTAL a hangzatos jelszavak mellett (Osztálynélküli társadalmat! Proletár egységet!) fõleg antifasiszta és antiimperialista programot hirdetett.
A háború során Argentína exportjának fõ eleme, a mezõgazdaság válságba került, mivel európai piacaitól el volt vágva. Mindamellett az ipari fejlõdés fokozódott. Munkanélküliség, áruhiány, infláció, a korrupció elhatalmasodása: ezek fûszerezték az életet. A kormány (1940-43 Ortiz helyett Castillo) kölcsönökre kényszerült (USA), és tovább fokozta, az USA igényeinek megfelelõen, a kapitalista terrort. Szorosabb kapcsolatot alakítottak ki Hitlerrel (Argentína 1939-ben semleges álláspontot foglalt el.), egyre több náci csoport jött létre. 1943 júniusában Ramírez tábornok vezetésével a fasiszta tisztikar újabb államcsínyt hajtott végre. 1943-44-ben az egész országot sztrájkmozgalom lepte el, népi bizottságok alakultak (amelyre igen hamar ráült az AKP). Élezõdött a helyzet. 1944-ben a hadi és a belpolitikai helyzet miatt Ramírez Németországgal és Japánnal megszakította diplomáciai kapcsolatát. Ezt az Egyesült Tiszti Csoport nem nézte jó szemmel, Ramírezt Farrell tábornok váltotta fel.

PERONIZMUS

A kormány alelnöke, hadügyminisztere Juan Perón volt. A kormány felismerte, hogy megtorló intézkedésekkel nem tudja megállítani a proletariátust. Elhatározták, hogy a tehetetlen baloldali politikai erõk helyett õk veszik át a munkásmozgalom "vezetését". Átvették a szakszervezetek irányítását. Érdekes adalék, ahogy Perón vezetõ befolyást szerzett Argentína legfontosabb iparágának, a húsfeldolgozó iparnak a szakszervezetében. Ebben a szakszervezetben az anarchoszindikalistáké volt a "vezetés". 1943-ban a szakszervezet kongresszusán a perónisták és a szindikalisták összecsaptak, mindkét fél fegyverekkel felszerelkezve érkezett, amelyeket a vita hevében elõ is vettek, de lövöldözésre nem került sor. A szindikalisták inkább a tárgyalásos utat választották, és lepaktáltak a fasiszta erõkkel. A fõbizottsági választásokon aztán már a perónisták gyõztek.
Perón vezetésével munkaügyi minisztériumot hoztak létre. A tömegmozgalom hatására enyhítettek a diktatúrán, szabadon engedték a baloldali foglyokat, a valódi forradalmárok a börtönökben rohadtak meg. A háború utolsó évében Argentína gazdasága megélénkült. A nyomor fokozódott. Továbbra is a kül- és belföldi monopóliumok, a latifundium rendszer és a banktõke kínozta halálra a proletárokat. Ilyen körülmények között vált mind népszerûbbé és mind befolyásosabb politikai tényezõvé Perón, aki antiimperialista, oligarchiaellenes fasiszta retorikát gyakorolt, mindemellett szociális felemelkedést prédikált. A hitelesség kedvéért a burzsoázia egy kis intermezzót is megszervezett. 1945-ben leváltották és számûzték Perónt. Mivel hatalmas támogatottságra tett szert, spontán népi mozgalom, lázadás zajlott le, amelynek következtében Perónt szabadlábra helyezték. 1946-ban Perón elnök lett. Perón a "munkáspártok" segítségével, a hadsereg és az egyház támogatásával meg akarta "szállni" a proletár mozgalmat. Egyik legfõbb támasza a nép által istenített felesége, Evita Perón volt. Gazdasági programjának egyik fõ eleme: kártérítés ellenében államosítani a külföldi cégeket. Ideológiáját az általa alakított Justicialista (Igazságos) Párt nevû szervezettel akarta alátámasztani. Ez a következõ: létre akarta hozni az igazságos államot (ez minden burzsoá álma), amely az "osztálybéke" álláspontján állt. Vagyis a burzsoáziát alávetni a munkásoknak, ennek fejében a munkások felhagynak az osztályharccal, így a két osztály együtt küzd a nemzetért. Tehát se kommunizmust, se kapitalizmust!
Programját az ellenõrzése alatt tartott tömegekkel (fõleg CGT-tagok) koordináltatta.
"Az emberek jók, de ha ellenõrzés alatt vannak, jobbak." (Perón)
Természetesen a fentebb vázolt baromságot Perón sem gondolta komolyan, csak idõt akart nyerni, mint minden burzsuj. A nemzeti burzsoázia nem volt versenyképes a világtõkével szemben, így hát egy idõ után a talpnyalója lett, Perón fõ inspirálói továbbra is az angol és amerikai kapitalisták maradtak. Mindezek ellenére a sztrájkharcok sem igen enyhültek, sõt a sztrájkhullám évrõl-évre erõteljesebb lett: míg 1946-ban 334 000 proletár sztrájkolt, 1949-ben már 1 500 000. 1949-ben az egyetemek proletárjai, a "diákok" is harcba szálltak, amelyet végülis erõteljesen levertek, majd felszámolták az egyetemek autonómiáját. Számtalan városban zavargások, rombolások zajlottak. Buenos Airesben egy ilyen alkalommal felgyújtották az arisztokrata Jockey Club könyvtárát. Jellemzõen a liberális és bolsevik ellenzék ezeket a zavargásokat perónista lumpen elemek tettének könyvelték el. A mozgalommal szemben újra csak a régi fegyverekhez nyúltak, bevetették a hadsereget.
1950-1951-ben több nagy sztrájk is lezajlott, béremelésért sztrájkoltak a vasutasok, a textilmunkások. Egyre erõsödött a Perón-ellenes mozgalom. 1954. május 17-én általános sztrájk zajlott le kb. 700 000 résztvevõvel, az anti-perónista erõk a hadseregtõl várták a leváltást. A vezérkar több puccskísérletet hajtott végre, és végül 1955-ben leváltották Perónt.
Perón kormányzása alatt a baloldal hol be volt tiltva, hol nem. Ebben az idõben a FORA-ról már nem nagyon írnak a történészek, a hamisítás mellett valószínûleg azért is, mert az AKP vált a fõ baloldali befogó erõvé. Az AKP, mint tipikus bolsevik párt, hogy befolyását megtartsa, hol lepaktált (pl.1946-ban), hol ellenzéke lett Perónnak. Mikor a proletariátus felismerte a perónizmus lényegét, az AKP is kénytelen volt szembefordulni vele (1953). Perón bukásához erõteljesen hozzájárult, hogy a szakszervezeti mozgalmon belül is tisztogatásokat kezdeményezett, és így alapvetõ bázisát vesztette el.

1950-60-as évek

Perón után az Aramburu tábornok és Rojas ellentengernagy vezette fõtisztikar került kormányzói helyzetbe. Céljuk az volt, hogy újra visszaállítsák az államgépezet élére az ipari és mezõgazdasági bankszektort képviselõ pártokat, és természetesen az, hogy leverjék a proletár mozgolódásokat. Lassan elsorvadtak az állami vállalatok, és újra totális hegemóniát élvezetek a "külföldi" (fõleg USA) cégek. A proletárok számára egyre nyilvánvalóbbá kell, hogy váljon, hogy a kérdés nem az, hogy ki uralja a parlamentet, hanem az, hogy kié a gazdasági hatalom. Így Perón elsõsorban nem "diktatórikus" módszerei miatt bukott meg, hanem mert elvesztette az USA-val szembeni gazdasági harcot, amely a hatalmas olajmezõkért folyt. A nagypolitikai események alatt a proletár tömegek mozgalmai szállták meg az országot, az ellenzék a valódi problémák (kapitalista nyomor) eltusolására diktatúraellenes jelszavakat tolt az elõtérbe. A szakszervezeti mozgalom továbbra is erõteljes befolyást tudott gyakorolni a proletárokra. Három fõ szakszervezeti csoportosulás, frakció volt: a perónista irányzatú "62-es" csoport, a "32-es" "szocialista", és "19-es" "kommunista". A három tömb önállóan harcolt, de a nagyobb hatás kedvéért létrehoztak egy közös szervezetet Szakszervezeti Koordináció és Egységmozgalom néven. Miután a tábornoki kar felismerte a veszélyt, 1958-ban a Radikális Párt politikusának, Frondizinek adták át a kormányzati felelõsséget, aki megpróbálta megnyerni a tömegeket, és 60%-kal megemelte a béreket. De a gazdasági élet nem lendült fel, sõt. Így a zavargások, sztrájkok sem maradtak el (1959-ben több mint 2 millióan sztrájkoltak). A kubai események (forradalmi hullám, majd bolsevik hatalomátvétel) fokozták az argentínai proletárok aktivitását. Egyes történészek szerint a sztrájkmozgalmak viharzónája továbbra is Argentína maradt. 1960. november 7-én hárommillió proletár lépett sztrájkba. Az USA gazdasági terrorja felélesztette a nacionalizmust. Újra a perónista ellenzék (és a velük lepaktált baloldali pártok) kerültek - fõleg a szakszervezeti - mozgalom élére. Az 1962-es választásokon a perónisták 30%-ot szereztek. A tábornoki kar ezt nem engedhette meg, és saját emberét, Guidot tette meg elnöknek, aki elsõsorban a mezõgazdasági szektornak volt a szószólója, így az ipari szektor ellenállása miatt a tábornoki karon belül is harcok folytak. A hatalmi torzsalkodások alatt a gazdaság egyre mélyebb válságba került. A Die Weltwoche tudósítója ekképp jellemezte a helyzetet: "Argentína politikailag és gazdaságilag a mocsárba süllyed... Üres az államkincstár. A kormány három hónappal elmaradt a bérek és fizetések kiutalásával. A közigazgatás sok százezer tisztviselõje és munkása hitelre él. A kiskereskedõk - fõképpen az élelmiszer-szektorban - a csõd szélén állnak. A kormány példája katasztrofális hatással van az üzleti életre. Az adóságokat már nem fizetik meg, vagy ha igen, akkor csekkel és váltóval, amelyek kézrõl-kézre mennek, egyre több rajtuk az aláírás, és napról napra veszítenek értékükbõl. A közüzemekben káosz uralkodik, mert az elégedetlen munkások már semmivel sem törõdnek. A három millió lakosú Buenos Aires több kerületében megszûnt a víz- és áramszolgáltatás, áramhiány miatt sok gyárat le kellett állítani. Argentína, ahová nemrég még nagy volt a bevándorlás, most olyan ország lett, ahonnan kivándorolnak." Bárhogy áltatnak is minket, a mai eseményeket megfigyelve kijelenthetjük, hogy a kapitalizmusban nincs új a nap alatt. A helyzetre reagálva az éhezõ proletárok is mozgolódtak. Több városban fegyveres zavargásokra került sor. A "kommunista párt" kidolgozta programját, amelynek "demokratikus, antiimperialista agrárforradalom" jegyében alakítottak ki: nagybirtok felszámolása, földbirtokok kisajátítása, földosztás, az imperialista vállalatok államosítása, átfogó demokratikus kormány megalakítása. Ezekkel a populista ígéretekkel és látványos erõdemonstrációkkal csalogatták magukhoz a harcolókat. 1963 májusában tiltakozó hetet szerveztek, gyûléseket, tüntetéseket szervezetek, majd ötmillió munkás bevonásával 24 órás általános sztrájk zajlott el. A proletárok országszerte mintegy 8000 üzemet szálltak meg. Hogy az eleddig elszántan és un. pozitív követelések nélkül harcoló proletárokat megállítsák, egyrészt követeléseket adtak a szájukba: a létminimumhoz szükséges munkabér megállapítása, nyugdíjemelés, a szakszervezeti vagy politikai tevékenység miatt munkahelyükrõl kirúgottak visszavétele, amnesztia stb. Ezenkívül a gyárfoglaló munkásoknak kiadták utasításba, hogy az akció csak 24 óráig tarthat, tehát 24 óra múlva hagyják el a gyárakat. Mondani sem kell, hogy sok proletár nem tett ennek eleget.
A katonai vezetõk a kialakult helyzet miatt jobbnak látták, ha lemondanak, 1963-ban polgári politikus, Ilia lett az elnök. Mivel az egyensúlyi kísérletek (katonák és a volt ellenzékiek között) nem jártak sikerrel, az elnök a tömegmozgalmakat felhasználva akarta kivonni a hadsereget a politikából. 1966-ban a hadsereg megbuktatta. Az ipari bankszektor, a "modernisták" embere, Ongania lett az elnök. Az USA ezalatt Brazíliát tette meg fõ latin-amerikai szövetségesévé. Ez éles ellenszegülést váltott ki a tisztikarban, és a kereskedelmet az európai országok felé próbálta orientálni. Valójában ez csak színjáték volt, az amerikai kormányzati döntés annak szólt, hogy Ongania keményen számolja fel a tömegmozgalmakat. Felszámolták az ellenzéki mozgalmakat (perónistákat), a szakszervezeteket, letartóztatták aktivistáikat. De a valódi megtorlás nem ez volt, hanem az, amit a proletárok mozgalmának felszámolása terén hajtottak végre: kiirtották csoportjaikat, megszállták az egyetemeket, a gyárakat stb.
Gazdasági téren, mint minden politikus Argentínában, az infláció elleni harcra tett esküt, ennek érdekében befagyasztotta a béreket. A proletárok válaszul újra visszanyúltak a régi jól bevált gerilla harcmodorhoz. Argentínában elsõsorban az un. városi gerilla mozgalom volt a domináns, mivel szerintük - a kubai modellel ellentétben - a városiasodott országokban a város jelenti a dzsungelt, és itt tömegeket lehet megmozgatni. A gerillák nagy többsége guevarista volt, és az imperializmus ellen szállt harcba. Azt a guevarai nézetet vallották, hogy az imperializmust több helyen kell harcra kényszeríteni, mert így megosztják. Ideológiájuk alapvetõen burzsoá-befogó, klasszikus leninista ideológia, amely vezetõket, vezetetteket feltételez: "Mi támogatjuk Lenin pártelméletét. A fegyveres harc azonos a lenini párttal. A lényege az, hogy megteremtsük a munkásosztály pártját, amelyet leninisták irányítanak. Lenin bírálta a terrorizmust, a tömegektõl elszakított akciókat. Mi azon vagyunk, hogy a tömegeket öntudatra ébresszük, megmutassuk nekik az utat. A gerilla nem a célt mutatja meg a tömegeknek, hanem a harc egy módszerét demonstrálja, amely lehetõvé teszi, hogy öntudatuk szintje hatékonyabban növekedhessen, mint röpiratterjesztéssel. A gerilla nem az alap, hanem az ösztönzõ. A munkásosztály úgy érzi, hogy a gerilla az õ akciója." (Egy gerilla vezetõ nyilatkozata). A bolsevik ideológiából kitûnik, hogy a baloldali gerillák célja nem az állam rendszer elpusztítása volt, hanem az állam, a hatalom meghódítása. Nem a tõkés rendszer alapjainak megtámadása - tulajdon, csere, munka stb. - a tevékenységük múltja, jelene, jövõje, hanem reformista baromságok. Az ellenálló mozgalom minden kerületben bizottságokat alakított, amely döntött afelett, hogy a rabolt dolgokat kik kaphatják meg. Ezek a gerillák nem szakadtak el a szociáldemokrata mozgalomtól, csak "új" formát adtak neki: "Az ERP a nemzeti felszabadítás szervezete, amely a népért harcol. Az ERP-t a munkásosztály hozta létre, és a szocializmusért küzd. A fegyveres akció nem a harc egyetlen formája. Itt vannak a szakszervezeti akciók is. A harc megsokszorozódik és megnyeri a tömegeket. A felkelés a folyamat végén következik be, amikor a hadsereg már szétesett. A harc kis ütközetekkel kezdõdik, és mind nagyobb ütközetek felé halad." (az egyik ERP vezetõ nyilatkozatából)
A guevarsita csoportok (Forradalmi Fegyveres Erõk - FAR, Felszabadítás Fegyveres Erõi - FAL mellett voltak még perónista csoportok (pl. Perónista Fegyveres Erõk - FAP (montonerók), trockista csoportok (pl. Népi Forradalmi Hadsereg - ERP) és természetesen voltak nem csak a nevükben forradalmi csoportok is. Ebben az idõben egész Latin-Amerikában nagy gerillamozgalom alakult ki. A gerillamozgalomnak nagy lendületet adtak az 1968-as forradalmi események.

ÚJABB FORRADALMI HULLÁM

1966-ban a "diák"mozgalmak újult erõvel támadtak. Nem volt olyan nap, hogy ne lett volna valamilyen megmozdulás. A mindennapos problémáktól, a hadsereg kritizálásától, a szexuális problémáktól, a "harmadik világért" való szolidaritástól kezdve a rendszer teljes elutasításáig szinte életük minden problémája miatt az utcára mentek. 1966 júniusában az amerikai hadsereg elfoglalta Santo Domingót. A megszállásban az argentin hadsereg is részt vett. Júliusban Buenos Airesben számtalan zavargás volt, amelyet a hadsereg próbált megfékezni. Augusztusban megkezdõdtek az egyetemfoglalások, ahonnan végül is a hadsereg kiverte a foglalókat. Szeptemberben Córdobában újra fellángoltak a harcok. 7-én a város centrumában zajlott egy tüntetés, amely a rendõrséggel való összecsapás folyamán átterjedt az egész városra. A "diákok" elfoglalták a Clinicas városnegyedet. Egy nap múlva a CGT is tüntetésre, de mérsékeltebb hív. A harcok során megmutatkozott, hogy a szakszervezetek és érdekszervezetek által is gerjesztett szétválasztás (diákok-munkások) mennyire nem valós tett. 1967-es és 1968-as harcok során a "diákok" és a munkások egyaránt részt vesznek "a másik fél" által kezdeményezett harcokban. Júniusban a Santa isabellai (egy córdobai városrész) Fiat és Ford sztrájkok során a munkások csatlakoztak a Clinicas városban lévõk mozgalmához. Ezt természetesen a szakszervezetek is észlelték. Egy Tosco nevû "radikális" "független" szakszervezeti vezetõ rendszeresen részt vesz a harcokban, felhívásokat tesz közzé, népszerûsíti a szakszervezetet a "diákok" körében. A gazdasági helyzet miatt Ongania további proletárellenes intézkedéseket vezetett be. Ezzel csak tovább élezte a helyzetet. Rengeteg sztrájk zajlott le: kikötõi, cukorgyári, fémipari, vasúti, munkások sztrájkoltak az elbocsátások ellen. 1967. március 1-jén a CGT általános sztrájkot hirdetett. Mindennapossá váltak zavargások. A legnagyobb hatású proletár megmozdulások Rosarióban és a motor- és repülõgépgyártás fellegvárában, Córdobában zajlottak le. 1969. május 5-én az omnibuszvezetõk sztrájkoltak, amely során megtámadták a sztrájktörõk által vezetett buszokat. A kormány, "zseniálisan" ráérezve a helyzetre, megszüntette az "angol munkahetet" (heti 44 óra munkáért 48 órát fizettek ki). Ez további sztrájkokat váltott ki. Május 14-én a SMATA nevû független szakszervezet rendezett demonstrációt. A rendõrség el akarta kergetni a tüntetõket, de a 6000 résztvevõ a szakszervezet felhívása ellenére nem vonult vissza, és offenzívába kezdett. A rendõrök elmenekültek. Május 15-én újabb omnibusz sztrájk volt a nyugdíjreform ellen, ezen a napon Corrientes városrészben a "diákok" csaptak össze a rendõrséggel. 18-án Rosarióban egy tüntetés során megöltek egy "diákot", 19-én Córdobában bezáratták az egyetemeket. Ez azért volt lényeges, mert a harcosok többnyire itt gyülekeztek. Május 21. Rosarióban a megölt "diák" temetése 40 000-es tüntetéssé vált a felsorakozó rendõröket elzavarták. 24-én Córdobában, 27-én Tucumánban voltak zavargások. 28-án a kormány szükségállapottal fenyegetett. Még 21-én az autógyári munkások eldöntötték, hogy 29-én sztrájkba lépnek. Egy titkos tárgyaláson a szakszervezetiek eldöntötték, hogy részt vesznek a sztrájkban. 29-én délelõtt Santa Isabelben a Renault gyári munkások tüntettek, a rendõrséget elzavarták, barikádharcok alakultak ki. Közben más proletárcsoportok lovasrendõröket tettek harcképtelenné, hogy azok ne tudjanak a sztrájkolókra támadni. Délután a város más részein is kitört a felkelés. Este a proletárok elfoglalták a városközpontot, lezárták a fõútvonalakat, elfoglalták a középületeket. Közben a kormány, más nem tudván tenni, szakszervezeti vezetõket fogott el. A hadsereg tankokat indított a városba. Erre a hírre a felkelõk egy része az egyetemi negyedbe vonult, közben a villanyipari munkások elfoglalták az elektromos mûveket, és áramszünetet okoztak, ez megzavarta a hadsereget. Az éjszaka folyamán a proletárok visszaverték a hadsereg támadásait. Kora reggel lovas rendõrök indítottak támadást a centrumban lévõk ellen, de ezt az útlezárások miatt nem tudták kivitelezni. Május 30-án általános lett a sztrájk. Miközben a hadsereg szakszervezeti házakat támad meg, a funkcionáriusok megállapodtak a kormánnyal, hogy június 16-17-én felveszik a munkát. A kormány ezt ünnepnappá akarta nyilvánítani. A jelzett idõpontban a felkelõ proletárok egy része nem hagyta abba a sztrájkot. Június 30-án kihirdették a hadiállapotot. A sztrájk kezdett kimerülni, és szép lassan le is verték. Mindenesetre a hadi állapot 1973-ig fennmaradt. 1969 szeptemberében Rosarióban a vasúti munkások indították el a felkelést. A vasúti munkások az egész országban nagyon aktívak voltak, rengeteget letartóztattak közülük. A vád kommunista felforgató tevékenység volt. Szeptember 8-án a szakszervezet sztrájkot hirdetett aktivistáinak elbocsátása ellen. 12-én az egész országra kiterjesztették a vasúti sztrájkot. A kormány a vasúti munkásokat katonai parancsnoklás alá helyezte, hogy így sokkal súlyosabb büntetést adhassanak tetteikre. Szeptember 16-án a CGT is sztrájkra hív fel. A munkások utcára özönlenek és elindulnak a város centruma felé. Útközben csatlakoznak hozzájuk a textil-, építõ- és fémipari munkások. A rendõrség rátámadt a menetre. Barikádharcok alakulnak ki. A házakból a lakosság is a tüntetõk mellé állt. Mindeközben egy többnyire taxisokból és trolibuszvezetõkbõl álló csoport felgyújtotta a közigazgatási épületeket, elfoglalták a rendõrségi épületeket. A felkelés során a proletárok két negyedet foglaltak el. A rövid életû felkelést a hadsereg verte le.
A spontán felkeléseket a szakszervezetek és a diákszervezetek együtt próbálták befogni. Az eleinte békés tüntetések hatalmas méretû kapitalizmusellenes megmozdulássá változtak, amelyekben a fegyvereké lett a fõszerep. A felkelés mind a mai napig a proletárok emlékében él. A 2001-2002-es események során a proletárok magukat "córdobázo gyermekeinek" hívták.
A felkelés leverése után a gerillák arra az elhatározásra jutottak, hogy látványosabb akciókat hajtanak végre: laktanyákat, rendõrõrsöket, "amerikai" tulajdonban lévõ üzleteket támadtak meg. A gerilla mozgalom csúcsát 1970 májusára teszik, amikor is a korabeli indián lázadókról elnevezett perónista montonerók nevû csoport elrabolta és halálra ítélte a korábbi elnököt, Aramburut.
Onganiát a sikertelenül járt megtorló intézkedések miatt leváltották, helyét Levingston foglalta el, aki bizonyos fokú liberalizációt helyezett kilátásba. Az õ áldásos elnöklete alatt is jó pár felkelést, zavargást tartanak számon. Az egyik legismertebb az ugyancsak Córdobában lezajlott "Viborazo" (Vipera harapása) volt. Mint már fentebb megemlítettük, a harcok, bár lecsendesedtek, nem haltak el. De a burzsujok hadseregének terrorja leírhatatlan volt. Mindennaposak voltak az elbocsátások, a letartóztatások, gyilkosságok. 1971 január 14-én a Fiatban dolgozó proletárok ellentámadásba mentek át, és elfoglalták a Concord gyárat, ahol túszokat ejtettek. Majd több gyárat is elfoglaltak. Levingston, miközben a szakszervezeti vezetõkkel tárgyalt, a hadsereg bevetésére készült. A Fiat 16-án visszavonta az elbocsátásokat. De januárban és februárban újra fellángolt a sztrájkmozgalom. Március 2-án általános sztrájkot hirdettek. Ennek megfelelõen Ferreyrában is leálltak a Fiat-gyárak, ahol a hadsereg a tüntetõ tömegbe lõtt, amely után zavargások kezdõdtek. Március 7-én új kormányzó került a város élére, aki beszédjében a "a kígyók fejét követeli" - innen a "Viborazó" név. Március 15-én Córdobában a Fiat munkásai a centrumba vonultak, ahol "diákok" csatlakoztak hozzájuk, majd középületeket támadtak meg. Március 16-án a kormány egy speciális harci egység segítségével verte le a zavargást. A letartóztatások következtében újabb általános sztrájk alakult ki. Ekkor már a kormány több ezer katonát vetett be. A harcok még nyáron is folytak, majd október 23-án a hadsereg elfoglalta a Fiat-gyárat. A "Viborazót" leverték.

70-es-80-as évek

1971-re a tábornokok kormányzati csõdje beteljesedett, a kormányrudat a választójog visszaállítását követelõ "legalisták" egyik vezetõje, az ország talán legbefolyásosabb burzsuja, Lanusse tábornok vette át. Lanusse, hogy mutassa népbarát elképzeléseit, felvette a kapcsolatot a kínai bolsevikokkal, Allendével, Castróval, és nagyobb összefogást hirdetett az USA ellen. Ezalatt persze folytatódtak a proletárlázadások, és a gerilla tevékenység sem szakadt félbe. 1972 augusztusában a gerilláknak Rawson börtönébõl sikerült kiszabadítania 25 rabot. Hatan elfoglaltak egy Chilébe menõ repülõgépet, a többieket elfogták, és Trelew börtönébe szállították, ahol 16 rabot lemészároltak közülük. A gerilla csapatok az események után kivételesen összefogásra szólítottak fel, számos tiltakozó megmozdulás volt. Az elnök választásokat rendelt el ezek csillapítására. Az 1973-as szavazáson az újra visszatérõ Perón emberét a baloldali perónista Camporát választották meg. Május 25-én gyõzelme napján tízezrek éltették Perónt és Evitát, estefelé fiatalok csoportjai amnesztiát követelve vonultak a börtönök elé. Az elnök a "béke" jegyében 370 "felforgatót" részesített amnesztiában. Az eksztatikus napok után Campora sem tudott úrrá lenni a mozgalmakon, és Perónt ültették a helyére (halála után felesége, Isabel lett az elnök). De már hazatérése napján, 1973. június 20-án is zavargások zajlottak le Buenos Airesben, és mintegy húszan haltak meg a fegyveres összecsapások során. Ez az elõjáték felvázolta, hogy mi vár Perónra. A helyzettel õ sem tudott mit kezdeni. Augusztus 21-én Córdobában a Fiat-Concord gyár munkásai léptek újra sztrájkba, majd a város más proletárjainak támogatásával 3 napra elfoglalták a gyárat. Október 9-én általános sztrájk zajlott le. Az ország gazdasága továbbra is válságos volt, hanyatlott az ipari termelés, leértékelték a pesót, nõttek az árak, nõtt a munkanélküliség. 1974 januártól júniusig újabb sztrájkhullám vonult végig az országon. A "legjelentõsebb bérsztrájk Villa Constituciónban zajlott. Március 8-án az öntõmunkások és a kohómunkások elfoglalták a gyárat, Córdobában szolidaritás sztrájok indultak el. Követeléseiket teljesítette a kormány. Aztán újra sztrájkba léptek a Villa constitucioni proletárok, amely során 40 mozgalmárt letartóztattak. Válaszképpen utcai zavargások törtek ki. A sztrájkok májusig tartottak, egészem addig, amíg a kormány el nem engedte a letartóztatott elvtársakat. 1974 Córdobában a Renault-gyári munkások a sztrájk során megtámadták a szakszervezeteket, és önálló Belsõ Bizottságokat hoztak létre. Májusban és júniusban a szakszervezetekbõl kiábrándult proletárok vadsztrájkmozgalmat indítottak el. A mozgalom középpontja Córdobából átkerült Buenos Airesbe, ahol a General Motors, a Ford és a Mercedes munkásai több sztrájkot is tartottak. A sztrájkok során elfoglalták a gyárakat, elfogták a vezetõket. Majd a CGT - amely vissza akarta szerezni a proletárok bizalmát - 48 órás általános sztrájkot hirdetett. A sztrájk végül is 20 napig tartott, az egész országban bizottságok jöttek létre, melyek helyi tanácsokban csoportosultak.
Újraindultak a gerilla mozgalmak (mivel Perón újraválasztása után egy ideig várakozó állásponton voltak), már fényes nappal is katonatiszteket, burzsujokat raboltak el, bankokat raboltak. Perón a montonerókkal lepaktált, és egy megtervezett incidens (megölték Ruccit, a CGT vezetõjét) után az ERP-t betiltotta (eddig legális volt?).
Az elnök asszony tanácsadója, Lopez Rega és a hadsereg fõparancsnoka, Videla tábornok fõszereplésével hihetetlen mértékû terrorba kezdett a burzsoázia, nincsenek pontos adatok arról, hogy mennyi proletár tûnt el a munkahelyérõl, vagy épp "akció" közben. Az ERP válaszul a halálbrigádok tevékenységére újabb akciókkal válaszolt, 1974 márciusában elrabolták az ESSO-cég vezetõjét, és 14,2 millió váltságdíjat követeltek érte. A pénzt megkapták. Áprilisban megöltek egy bírót. Az egész ország területén sztrájkmozgalom bontakozott ki, napokra megbénítva egyes iparágakat, leállítva a közlekedést. Egy ideig a tömegek Regát okolták mindenért (fõleg a perónisták), és az õ eltávolítását követelték. 1974 június 27-én hatalmas méretû tömeg vonult a Rózsaszín Palota elé, és végül is leváltották Regát. De Rega távozása után is folytatódtak a gyilkosságok.
Végül is többszöri puccskísérlet után a pinocheti módszereket alkalmazó Videla lett a köztársasági elnök (1976). A katonai kormányzásnak két feladatot tûztek ki célul: a gazdaság rendbetételét és a rend helyre állítását. Ennek érdekében egyfajta un. neoliberális gazdaságpolitikába kezdtek. Az elsõ intézkedések között volt a bérek befagyasztása. Az inflációcsökkentõ intézkedések következtében élénkült a "külföldi" tõke beáramlása. Az ipari termelés 30%-kal esett vissza, a munkanélküliség 15% körüli volt. Az árak még magasabbra szöktek. A rendcsinálás nevében nagy mértékû üldözésekbe kezdtek. Az Emberi Jogok Gyûlése 5500 eltûntet tart számon, de a valódi számuk ennek a többszöröse lehetett. Minden csütörtökön fél négy és négy óra között fehér fejkendõs nõk vonultak fel a Plaza de Mayón, és némán magasra tartják a filckendõre írt neveket. Az üldözések propagandagépezetében elõtérben volt (már korábban is) a gerillák, fõleg az ERP elleni harc. Ez egyrészt azt a célt szolgálta, hogy a proletárok elhiggyék, hogy a guevarista - trockista, bolsevik csoportok valóban a forradalmi avantgardot képezik, másrészt az állítólag sikeres (Videla közleménye szerint 1976 szeptemberére az ERP tagjainak 30%-át likvidálták) ERP elleni harc közben sokkalta erõteljesebb üldözésekben kellett részt venniük a valóban kommunista militánsoknak. (Megjegyeznénk, hogy az ERP és a montonerók egykori aktivistái a 90-es években vagy valamilyen emberjogi szervezetben dolgoznak, vagy éppen a titkosszolgálat berkein belül helyezkedtek el.) A proletárok folytatták harcaikat, mindennapossá váltak a sztrájkok, utcai harcok. A legnagyobb sztrájkok 1979 áprilisában zajlottak le, majd általános sztrájk volt kétmillió résztvevõvel (1981. július 22.). Videlát Viola, majd Galtieri váltotta le. Galtieri gazdaságügyi minisztere, Alemann még keményebb megszorításokkal próbált kilábalni a válságból. A proletár düh még erõteljesebb lett. Ezért engedélyezték, hogy a katonai diktatúra elleni harc jegyében az ellenzék (perónisták, radikálisok, népi keresztények és késõbb az AKP) Multipartidaria néven egyesüljön (1981) és aktivizálódjon. A szakszervezeti mozgalom is éledezni kezdett. De végül elõvették a többé-kevésbé jól bevált nacionalizmust és a háborút is. Ennek érdekében kezdték el a Falkland-szigeteki háborút. A Falkland (Malvin)-szigetek visszavétele nemzeti ügy lett. Százezrek, akik pár napja még a rendszer ellen tüntettek, most éljenezve fogadták el a vágóhidat. Érdekes adalék, hogy a CGT, a legnagyobb szakszervezeti tömörülés fõtitkára, Ubaldini kijelentette, hogy "Elsõ a haza, még ha nem is értünk egyet a kormánnyal." A háborút elkezdték az angol csapatok ellen. Az elsõ lelkesedések után újra elõbújtak a tiltakozók. Argentína a háborút a jelentõségéhez képest nagy vérveszteséggel vesztette el. A proletár mozgalmak újra erõsödni kezdtek. 1982 decemberében majd 1983 márciusában általános sztrájkok és utcai zavargások zajlottak le. A katonai kormányzat megbukott. Az 1983-ban megtartott választásokon újra egy perónista került kormányra, R. Alfonsín.
Hiába voltak a külföldi hitelek (1984, 1987 30 milliárd dollár), hiába voltak a drákói gazdasági intézkedések, a választások útján kormányzó erõk se tudták elmosni a kapitalizmus ellentmondásait. A hiperinfláció (200 %) következtében éhezõ, hat évig viszonylag csendben lévõ proletariátus 1989-ben újra fellázadt. Június 10-én La Plata, Córdoba, Buenos Aires stb. külvárosaiban zavargások kezdõdtek. Az egész országban szükségállapotot hirdettek ki. A májusi választásokon vereséget szenvedett, de még kormányon lévõ Alfonsín erõvel akarta leverni a lázadást. Alfonsínt a proletárharag elsöpörte. A választásokon populista jelszavakkal gyõztes ugyancsak perónista Carlos Menem okosabb volt ennél, azonnal ígéretekkel halmozta el a lázadókat. Ingyenes népkonyhákat állított fel (a humanizmus mindig is a lázadások leverését szolgálta), a minimálbért pedig a kétszeresére emelte.


90-es évek

A lázadást leverték, Argentína a "csendes és békés" állampolgári paradicsom szigete lett. Cavallo gazdasági miniszter stabilizációs programja keretében mesterséges fejlõdést indított be. A pesót a dollárhoz kötötte, így túlértékelten erõs nemzeti valutát létesítettek. Erre a pár évre látványos eredményeket értek el: megnõtt a fogyasztás, csökkent a munkanélküliség. De ez csak a felszín. A HVG tudósítója ekkor ezt írta: "A boltok tele áruval, az emberek fáradhatatlanul vásárolnak, a játéktermekbe alig lehet beférni, az éttermekben és bárokban csúcsidõben csak a törzsvendégeknek találnak asztalt. A 10-12 sávos, egyirányúsított fõutakon, s csak néhány méter széles kis utcákban reggeltõl estig folyik az autóáradat, a kipufogógázköd egy-másfél méter magasságig mindent beborít. A zaj sem szünetel: a folyamatos dudaszó és a mindenfelõl hallatszó rendõrsíp mellett a földalatti parkolókból kihajtó autókra figyelmeztetõ csengõszó teszi teljessé a hangzavart." A gázfelhõ, a zaj és a rendõri jelenlét lenne a tudósító és természetesen a burzsujok szerint az élet teljessége, ezt a csodát zavarja meg a másik oldal: "Egészen más a kép Buenos Aires külsõ negyedeiben, különösen a város bölcsõjének számító, a kikötõ közelében lévõ San Telmo kerületben. Ami a belvárosból hiányzik, itt megtalálható. Lelassult élet, egy-kétszintes, a gyarmati idõket idézõ házak, no meg a szegénység csalhatatlan jelei: szétdobált szemét, elhagyott épületek, rozsdásodó autóroncsok, málló vakolat, törött ablakok, tétlenül üldögélõ, álldogáló emberek, egyre kevesebb fehér és egyre több mesztic arc. Ez ugyan már igazi Lain-Amerika, de valami még mindig hiányzik. A belvárosi építkezéseken látott indián arcok. Nem véletlen - magyarázta a Buenos aires-i egyetem egyik tanára -, a többségében Bolíviából és Chilébõl átjött indiánok a külvárosok külvárosain kívül élnek, az itteni utcákban csak egyszerû szegények laknak. A fõvárosból kifelé tartó vonatból kinézve már rég azt hittem, hogy a "vendégmunkások" és az ország belsõ részébõl idevándorolt argentinok siralmas nyomortanyái mellett haladunk, de kísérõm figyelmeztetett, ez még az alsó középosztály(!-szerk.) lakónegyede. A viskók kõbõl, téglából épültek, a bokáig érõ sárban egy-két autómatuzsálem is parkol, a legtöbb helyen pedig még - igaz, lopott - áram is van. A nyomor csak késõbb jön, de akkor aztán kilométereken át, bádoglemezekbõl, hulladékfából összetákolt kalyibák ezerszámra, villanynak, útnak, víznek, csatornának még csak nyoma sincs. A lassan döcögõ, gyakran megálló vicinális megtelik a környék lakóival, köztük a hiányolt indiánokkal. Szó sincs kuriózumról, milliók élnek ilyen körülmények között. Ráadásul - erõsítették meg a HVG érdeklõdésére kormánypárti és ellenzéki politikusok egyaránt - õk adják Menem legbiztosabb szavazótáborát, nekik köszönheti újabb választási sikerét is." ) A gazdasági csoda, a "középosztály" felemelkedése, a biztos szavazóbázis meghozta eredményét. A termelés megtorpant, a fogyasztás visszaesett, a privatizáció következtében újra megnõtt a munkanélküliség (12-17%), a nyomor még ennél is durvább lett. A világgazdasági válság - amely Mexikóból indult el - Argentínát is elérte. A kapitalista terrort újra csak megszorító intézkedésekkel lehetett fenntartani (fokozni). 1996 júniusában-szeptemberében a "felemelt középosztály" és a "biztos szavazóbázisnak" mondott nyomornegyedek lakói megint bebizonyították azt a tényt, hogy csak két osztály van. A proletárok általános sztrájkokat, tüntetéseket rendeztek. Menem a tüntetések lecsendesítése érdekében leváltotta a "gazdasági csoda" állítólagos kieszelõjét, Cavallot. Helyette az IMF emberét, Fernandezt nevezte ki gazdasági miniszterré. Mivel az IMF csak akkor ad hiteleket, ha a megszorító intézkedések végrehajtásai biztosítva vannak, így még keményebb napok elé nézhettek a proletárok. Ennek jegyében az AFÁ-val terhelt áruk sorát kibõvítette, 48%-kal emelték a benzin árát, megvonták a családi pótlékot és egyéb kedvezményeket stb. Az országban több millióan az un. létminimum alá süllyedtek. Mindemellett az "okos" Fernandez kijelentette, hogy neki a megélhetéshez havi 15 ezer dollár kell...
A reformokat kisebb-nagyobb mértékben elkezdték végrehajtani, de a perónista kormányzat, Menemmel az élén korrupciós botrányok következtében (mintha a korrupció nem minden burzsujra lenne jellemzõ) fokozatosan elvesztette a lakosság bizalmát. A munkanélküliségi adatok továbbra is rontották a gazdasági mutatókat. Az 1997-es 7-8%-os GDP gyarapodás (ez természetesen csak a burzsujoknak volt elõnyös) után 1999-ben már csak 4,5 és 2000-ben pedig 3,7% volt. 1999 októberében Menem a választások során megbukott, és a Szövetség nevû pártkoalíció (Radikális Polgári Unió, Nemzeti Szolidaritási Front) elnökjelöltje, de la Rúa lépett a helyébe. A kisebbségi kormányzásra kényszerülõ Szövetség a korrupció felszámolását, a gazdaság fellendítését, több százezer munkahely létesítését és a szegények sorsának javítását tûzte ki célul a kampány során. Mindez természetesen csak bla-bla volt. A GDP 3,2%-kal csökkent, a munkanélküliség 15%-ra nõtt, 14%-al csökkent a kereslet, a földeket nem mûvelték meg, 10%-al csökkentették a közalkalmazottak bérét. Az IMF a hitelek fejében költségvetési megszorításokat írt elõ: pl. a nõk nyugdíjkorhatárának 65 évre emelését. 2000 õszén a proletárok kisebb "szünet" után ismét láttatták magukat. Egy újonnan kirobbant korrupciós botrány volt (a titokvédelmi miniszter megvesztegette az ellenzék egyik tagját) a szikra. Állítólag a sztrájkhullám november végén (22-én) csúcsosodott ki, általános sztrájkot tartottak, az egész ország megbénult. Sajnos több helyütt a szakszervezet az események élére tudott állni, de azért akadtak bíztató momentumok. A proletárok sok városban útblokádokat állítottak fel, sok, a szakszervezet által békésnek indított tüntetés zavargásba ment át (sok proletárt tartóztattak le).
A gazdasági válság megfékezésére Washingtonban az IMF titkos válságtanácsot tartott. Döntés született arról, hogy nagyszabású csomaggal (39,7 milliárd dollár) próbálják megelõzni, hogy a válság világméretûvé váljék. A szenátus az IMF által követelt megszorításokat nem szavazta meg, így elnöki rendelettel léptették életbe õket (három év alatt ez volt a hetedik megszorító csomag). Természetesen ilyen mesterséges módszerek nem vezettek ki a válságból. A tüntetések, sztrájkok mindennaposak (pl. május 5.: a focisták sztrájkoltak kifizetetlen béreiket követelve). 2001 júliusában újabb általános sztrájk zajlott le. A helyzet csak tovább romlott, a munkanélküliség már 16,5%-os, csak júliusban kétszer annyi munkást bocsátottak el, mint egy évvel korábban. Augusztusban a Córdobában, Buenos Airesben és több nagy városban a proletárok fosztogatásba kezdtek. De aktivizálódtak a kapitalisták is: a szakszervezet, hogy elejét vegye ezeknek az "incidenseknek", maga hirdetett sztrájkot és útlezárásokat, mivel ezek egy helyre kényszerítik a harcolókat. Az egyház különösen aktívnak bizonyult, pl. San Cayetano a kenyér és munka védõszentjének ünnepségére hatalmas tömegeket verbuvált össze közös imára. Az IMF további 9 milliárd dollár hitelt adott. De az argentin gazdaság képtelen törleszteni az adóságait. Ezt természetesen megint csak a proletárok érezték a legjobban, hónapok óta nem adták ki a nyugdíjakat, késik a fizetések átutalása, a segélyeket teljesen leállították. A proletárok erõszakos megmozdulásai miatt további IMF megszorításokat nem mernek bevezetni, az ellenzék, a helyi burzsoázia keresi az "anti-globalizációs" megoldásokat. Eközben a lakosság egy része üríti a bankszámláit (november 30-án néhány óra alatt 2 milliárd dollárt vettek ki). A kormány heti 250 dollárban limitálja a felvehetõ pénzmennyiséget. Rengetegen akarnak emigrálni (mintha máshol nem ez a sors várna rájuk).
A lázadás szele a megmozdult...

UTÓLAGOS MEGJEGYZÉSEK

Elõzõ számunk megírása és megjelenése óta is történt egy-két dolog ebben a régióban. Argentínában a gazdasági válság mindenféle IMF hitel ígéretek ellenére se akar véget érni, így - a burzsoázia minden titkolózása ellenére - is kapunk híreket arról, hogy közel sem állt helyre a "társadalmi béke", és a proletárok továbbra is tüntetésekkel, sztrájkokkal, erõszakos fellépésekkel, gyár- és útfoglalásokkal/blokádokkal harcolnak a most sokkal élesebben látható kapitalista nyomor ellen. A folyamatosan zajló megmozdulások közül a burzsoá média csak két eseményrõl számol be: június 26-án Buenos Airesben 1000 munkanélküli proletár tüntetett segélyeket követelve. A tüntetés a rendõrséggel való összecsapással végzõdött, kettõ tüntetõ meghalt. Ezt követõen június 28-án az elnöki hivatal és a törvényhozás elõtt 10 000-en tüntettek a két nappal ezelõtti események miatt. Ez a tüntetés is összecsapásokkal zárult. Mindezek a hírek csak a média szenzációhajhász (Halottak! Vér! stb.) hírpolitikája miatt kerülhettek az újságokba. Természetesen e cél mellett a médiának az is a célja, hogy ezeket a "zavargásokat" csak felelõtlen csõcselék hõbörgéseinek, felelõtlen, agyament elemek tettének, vagy éppen terroristák vérengzésének állítsa be. Burzsoá szemmel nézve egyébként mindezt valósághû ábrázolásnak is mondhatnánk. A proletariátus egyik tényleges célja, hogy szétverje a burzsoá államot, csakhogy - és ezt "felejtik" el általában megjegyezni - ez nem minden alap nélkül történik. Az osztályharc évezredek óta zajlik, és ezek az események ennek koherens részesei, amelyben megmutatkozik, hogy az iszonytató kapitalista terrorral szemben csakis a szervezett és erõszakos fellépés érhet el eredményt. Mindamellett a proletariátus úgy rombolja a kapitalizmust, hogy közben emberi világot alkot, a kommunizmust. Errõl az építõerõrõl kaptunk némi ízelítõt az elõzõ számban megjelent cikk számtalan példájából.
A zajló események közben a burzsoázia újabb szemfényvesztésének lehetünk tanúi: "a nép szavazataival megerõsített új kormány végre tudja hajtani a tartós gazdasági fejlõdéshez szükséges reformokat." Nyilatkozta Duhalde elnök, miután a burzsoázia eldöntötte, hogy a választásokkal ("Magadért szavazol!") a "népet" önmagát próbálja megtenni felelõsnek saját sorsa alakulásáért. Ne felejtsük, hogy 2002 világszerte a választások éve (lásd Magyarország is). A választások csak tovább éltetik/fokozzák a kapitalizmust! Szabotáljuk a választásokat, verjük szét a demokráciát!
Mindenesetre az IMF egyik feltétele a hitelek folyósítására az volt, hogy a 2003 szeptemberére kiírt elnökválasztást fél évre elõrébb kell hozni. Ez természetesen nem tûnik a burzsoázia szempontjából megnyugtató megoldásnak. "A dél-amerikai országnak az a legsúlyosabb problémája, hogy az argentinok nem bíznak saját politikai rendszerükben" - jelentette ki aggodalmasan Horst Koehler, az IMF vezérigazgatója.
De mindeddig még nemigen mondtunk többet az eddig leírtaknál. Utószavunk létrejöttének legfõbb oka az, hogy megállapíthassuk, hogy az "argentin válság" nem csak Argentínában zajlik, hanem valójában az egész világra kiterjedt, de legfõképp Latin-Amerikában érezteti hatását. Szinte az összes itt lévõ állam hasonló napokat él meg, mint Argentína. A napokban - hetekben a következõ címszavakkal jelentek meg cikkek: "Gazdasági félelmek Uruguayban", "Futótûz - Paraguayt is elérte az Argentínából és Brazíliából indult válság" stb. Ennek megfelelõen léptek fel a proletárok is:
"Ne nézzék annyit az argentin tévét!" - szólított fel Jorge Batlle, az Argentínával szomszédos és szoros kapcsolatban lévõ Uruguay elnöke. Félelme jogos, a viszonylag magas életszínvonalon tengõdõ, és a helyi szokásokhoz képest felettébb türelmesnek tartott uruguay-i proletariátus január óta számtalan megmozdulást tartott a bércsökkentések és az adóemelések miatt, majd júniusban általános sztrájk zajlott le. A munkanélküli proletárok itt is erõszakos mozgalmat szerveztek, amelyek útfoglalásokban, utcai harcokban és a gazdag állampolgárok üdülõhelyeinek megtámadásában nyilvánult meg.
Július elején Bolíviában elnökválasztás volt, ahol a második fordulóba jutott (bár nem nyert) az a populista Villa, akik szélsõ balos, helyenként már kommunista retorikával élt. Társadalmi forradalmat hirdetett és arról beszélt, hogy "túl kíván lépni a piacgazdaság korlátain". Természetesen nem hisszük azt, hogy ehhez a burzsoá maszlaghoz bármi közünk lehetne. De mindenesetre rámutat arra, hogy Bolíviában a proletárok már a végsõkig kiélezték a harcot, és hogy a burzsoázia már csak ilyen álradikális módszerekkel próbálkozhat. Érdekesség, hogy nemhogy a burzsoá média, de a magát még forradalminak tartó, vagy talán még a ténylegesen forradalmi média sem igen foglalkozik azzal az érdekes dologgal (persze valós tény az információhiány), hogy Bolíviában már évek óta hasonló harcok zajlanak, mint Argentínában. Azzal a különbséggel, hogy az itt zajló események már jóval túlléptek a kezdeti spontaneitáson és számos szociáldemokrata befogáson (szakszervezetek, anti-globalizációs mozgalmak, álanarchisták, bolsevikok stb.) a szervezetek egy jó része már szervezett kommunista csoportként hajtja végre akcióit, pl. bankrablások, fosztogatások, tüntetések, sztrájkok stb.
Venezuelában a tavaszi puccs óta folyamatosak a harcok, ahol a hírek szerint a proletárokat két részre szakították, Chavez-pártiakra és az ellenzõire, de az is lehetséges, hogy mindez csak a szokásos burzsoá szarkavarás.
Brazíliából naponta hallunk börtönlázadásokról, és mindeközben már kevésbé hallunk arról, hogy a mezõgazdasági munkások is állandó harcban állnak és földfoglalásokat hajtanak végre.
Július 12-15 között egy érdekes sztori zajlott le Mexikóvárosban. Itt egy új nemzetközi repülõteret építenek. Ezért az állam el akarja venni (vagy ár alatti megvétellel, vagy erõszakkal) a közelben lévõ San Salvador Atencóban élõ kisfölddel rendelkezõ agrárproletárok földjeit. Az emberek ellenállásukat útblokádokkal, majd ezután a rendõrség elleni utcai harcokkal fejezték ki. A lázadók a harcok során 19 túszt ejtettek. Miután a harcosok állítólagos vezetõi megállapodtak a kormánnyal, elengedtek 10 túszt, akikrõl utólag kiderült, hogy álruhás rendõrök voltak...
Július 15-én Costa Ricában a kormány minden gépjármû mûszaki vizsgálaton való részvételérõl szóló rendelete (a rendelet végül is elbocsátásokat jelent) miatt tüntettek a taxisok, fuvarozók, mezõgazdasági munkások. A tüntetõk több tartományban utakat torlaszoltak el. A rendõrség erõszakos fellépése utcai harcokba torkollott.
Paraguayban már évek óta komoly harcokat vált ki a kapitalista válság. Július 16-án Macchi elnök 5 napig rendkívüli állapotot hirdetett, miután több nagyvárosban is zavargások, fosztogatások zajlottak le. Encarnación városában elfoglaltak egy hidat, a tüntetõket vízágyúkkal kergették szét. Ciudad del Estében a proletárok utakat foglaltak el és a

burzsujok értékeibõl kb. 1 millió dollárnyit pusztítottak el. Az események során két tüntetõ meghalt. A harcok még nem értek véget.
Augusztus 1-én Santiagóban több ezer "diák" csapott össze a rendõrséggel, és kezdett fosztogatásba. 374 tüntetõt tartóztattak le. A tüntetõk az autóbusz és vasúti menetjegyárak emelése miatt vonultak utcára.

 

vissza a fõoldara