1890-ben születtem Mecklenburgban. Az alapfokú iskoláim
elvégzése után hajóépítést
tanultam. Apám már születésem elõtt szocialista
volt. 18 éves voltam amikor beléptem az SPD-be. 1911-13-ig katonai
szolgálatomat töltöttem, majd 1917 októberéig
részt vettem a világháborúban. Ekkor leszereltek
és Hamburgba küldtek hajógyári munkásnak.
1918-ban kihirdettük a fegyvergyári munkások sztrájkját,
"A békéért" jelszóval. A sztrájk
egy hétig tartott a Vulkán gyárban. Egy hét után
véget ért a sztrájk, és felolvastuk a Háborús
Záradékot, hogy a törvény szerint még mindig
katonai szolgálatban vagyunk. Abban az idõben a hamburgi Baloldali
Radikálisok közé tartoztam. Mikor a matrózok és
a kieli hajógyári munkások fellázadtak 1918 novemberében,
hétfõn hallottuk a kieli munkásoktól, mi történt.
A munkások azonnal egy titkos gyûlést tartottak a katonai megszállás alatt lévõ kikötõben. A munkások beszüntették a munkát, de a munkahelyükön maradtak. 17 önkéntesbõl álló delegációt küldtek a szakszervezet vezetõségéhez azzal a követeléssel, hogy ki kell hirdetni az általános sztrájkot. Kikényszerítettük, hogy tartsanak egy gyûlést. Az eredmény az volt, hogy az ADGB és az SPD jól ismert vezetõi nem értettek egyet ezzel a követeléssel, és éles vitára került sor az álláspontok képviselõi közt. Ezalatt spontán lázadás bontakozott ki a Blohmas és Voss hajógyárakban, ahol 17.000 ember dolgozott. Ezt követõen a munkások elhagyták az üzemeket és a Vulkán hajógyárat, és a szakszervezet épülete elé vonultak. A szakszervezeti vezetõk felszívódtak.
A forradalom megkezdõdött.
Azokban a napokban elfogadtam egy pozíciót a német Baloldali Forradalmi munkások mozgalmának elõterében. Elõször mint szónok a gyárakban és a gyûléseken, és mint az Üzemi Megbízottak elnöke, késõbb pedig mint az újonnan alakult Baloldali Radikális Csoport tagja, már a Spartakus Liga felé fordultam, és kezdtem vezetõ szerepet játszani a KPD Hamburgi Területi Szervezetében.
1919 januárjában az RSS nagygyûlést tartott a Szakszervezeti Vezetõség épületében. A gyûlést R. Luxemburg és K . Liebknecht berlini meggyilkolása után tartották. Ezen a találkozón kötöttem ismeretséget az USPD-s, vagy Független Szociáldemokrata E. Thalmannal. Másnap éjjel, együtt az USPD-s elvtársakkal elvonultunk a barnfeldi laktanyához, megleptük az õrséget és az alvó katonákat, és a munkásokat felfegyvereztük. 4000 fegyverünk volt. Egy héttel azután, hogy felállítottunk egy jól felfegyverzett harci egységet, fegyvereseink egymás után kezdtek szétszóródni, és eltûnni a fegyvereikkel. Ez akkor volt, amikor eljutottunk ahhoz a következtetéshez, hogy a szakszervezetek haszontalanok a forradalmi harc számára, és az RSS konferenciáján döntöttek a forradalmi gyári szervezetek megalakításáról, mint a munkástanácsok alapjáról. A Hamburgból kiinduló propaganda támogatta a Gyári Szervezetek megalakulását, ami az AAUD (Általános Német Munkásunió) létrejöttéhez vezetett.
A fejlõdés során és a folyamatok tisztázásában mint az RSS elnöke vettem részt, és részben egyetértettem a KPD hamburgi szervezetének tevékenységével. Ez akkor volt, amikor mint küldött részt vettem a KPD Heidelbergi (második) kongresszusán.
. . . .
Ma, 1966-ban, 47 évvel a heidelbergi kongresszus után, sokkal közelebb vagyunk a kongresszus vitáinak és tapasztalatainak megértéséhez. Elég azt mondani, hogy abban az idõben tisztázódott számunkra az, hogy a KPD politikája megváltozott, az új irányvonal elsõsorban arra törekedett, hogy képviselõket küldjön a burzsoá parlamentbe. Azóta mi folyamatosan kitartunk az elõzõleg elhatározott politika mellett, ami a németországi forradalmi munkásmozgalmat illeti, most lehetetlenné vált szervezett irányzatként folytatni a KPD-n belül. Nem sokkal ezután a KPD Hamburgi szekciója is ugyanígy döntött.
Amikor 1920 áprilisában Berlinben a KPD azon csoportjai, akik azonos véleményt képviseltek hamburgi elvtársaikkal, megalapították a KAPD-t, kiléptem a KPD-bõl. Mindez a Kapp-Littwitz puccs idején történt, amikor a Ruhr vidéken voltam. Amikor visszatértem Hamburgba,l akkor értesültem arról, hogy a KAPD alakuló kongresszusa engem és Franz Jungot delegált Oroszországba azért, hogy képviseljük a KAPD-t a Komintern Végrehajtó Bizottságának ülésén. Az volt a feladatunk, hogy beszámoljunk a KAPD megalakulásáról, bemutassuk nézeteit és politikáját, és átadjuk állásfoglalásunkat a KPD KB-nek a Ruhr vidéki osztályharc ellen elkövetett árulásáról.
Az utazás a szárazföldön és a Balti tengeren keresztül is lehetetlen volt. Az tûnt az egyetlen lehetséges megoldásnak, ha az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon keresztül, Norvégia és az Északi fok mellett elhaladva eljuthatunk Arhangelszkbe és Murmanszkba. De mégis bizonytalanok voltunk amiatt, hogy az oroszok visszafoglalták-e ezt a területet, és hogy a bolsevikok ellenõrzik-e azt. Röviddel azt megelõzõen egy kis hír jelent meg a sajtóban arról, hogy az amerikai flotta, ami a hadsereggel együtt kiegészítve ellenõrizte a területet, visszavonulóban van. A bizonytalanság ellenére mi az utazás megkockáztatása mellett döntöttünk. Egy ismerõsöm elvtársa, Herman Knörfen matróz volt a Schröder Szenátor gõzhajón. Ez a hajó négyhetenként rendszeresen kifutott halászni az izlandi vizekre, és visszaútján legalább egy hetet tartózkodott Cuxhafenben. Elkezdtem keresni Knörfent, aki ekkor épp Hamburgban volt, a hajója pedig a cuxháfeni dokkban állt, az indulása 3 napon belül volt esedékes. Knörfen és a matrózok vezetõje is hajlandó volt segíteni nekünk - valóban, nem ok nélkül éltünk forradalmi idõkben!
Franz Jung, én és még néhány forradalmi matróz potyautasként szálltunk hajóra. Amint elhagytuk Heligolandot, elfoglaltuk a hajót, a kapitányt és a tiszteket letartóztattuk és egy kabinba zártuk. Április 20-án indultunk, és május 1-én érkeztünk Alekszandrovszba, Murmanszk kikötõjébe. Tengeri térképünkön csak Trondheim környéke volt feltüntetve, ezen felül csak a hajózók kézikönyvének egy kis térképe irányított minket, aminek az északi sark volt a közepén. Norvégia, Oroszország, Szibéria és Alaszka partjai csak a térkép szélén voltak. Ez volt az egyetlen navigációs eszköz, amivel új "mesterünk", Herman Knörfen kapitány rendelkezett! Tromsó északi részénél két nap könyörtelen vihart követõ sûrû havazást kellett elviselnünk, amiben a part körvonalai elmosódtak. Nagyon fáradtak voltunk, mivel a bizonytalan szituáció folyamatossá vált, és állandóan tartanunk kellett a váratlan helyzetektõl. Útközben kutya hideg volt, dél felé hajózva keresnünk kellett a partvonalat, vagy valami földre utaló jelet, hogy pihenhessünk. A vakszerencse segítségével jutottunk el Alekszandrovszk fjordjaihoz, így ki tudtunk kötni egy bójánál, melyet az amerikai flotta hagyott hátra. Szükség volt néhány további órára, mielõtt biztosak lehettünk abban, hogy hol vagyunk, illetve hogy az amerikaiak kivonultak-e. Messze a láthatáron egy hóval borított sziklafal mögött megjelent egy fekete füst oszlop, ami fokozatosan közelített felénk.
Amikor a sziklafal mögül elõtûnõ vontatóhajón megláttuk a hatalmas vörös zászlót, ez volt a jele annak, hogy megérkeztünk a kommunizmus földjére. Rövid idõ múlva egy motorcsónak tûnt fel tele fegyveresekkel. Kikötöttük a vontatókötelet és behajóztunk a nagy szikla mellett egyenesen Murmanszkba. Elvtársakként fogadtak minket, aztán a háború alatt épült vasútvonalon továbbutaztunk Pétervárra (Leningrádba).
Miután Leningrádban beszéltünk Zinovjevvel, a KommIntern. elnökével, továbbutaztunk Moszkvába. Néhány nappal érkezésünket követõen elõadtuk álláspontunkat a KIVB-nek. Megvitatták az ügyünket, de arra, hogy ki és mit mondott, már pontosan nem emlékszem. Nem kaptunk nyílt választ, különösen akkor, mikor azt mondtuk, Lenin saját véleményét akarjuk hallani. És valóban, egy héttel vagy valamivel késõbb találkoztunk Leninnel.
Lenin természetesen szembehelyezkedett a mi és a KAPD álláspontjával. Valamivel késõbb, a második látogatásunk idején átadta válaszát, ami egyik pamfletjének "Gyermekbetegségek" kivonataiból állt. Ebben a szemelvényben azokat a szempontokat vette figyelembe amik a mi esetünkre vonatkoztak. Egy még ki nem nyomtatott kéziratot tartott a kezében. A KommInt Lenin kézjegyével ellátott válasza megmutatta, hogy a KIVB álláspontja megegyezik a KPD álláspontjával, amit mi már elhagytunk.
Egy meglehetõsen hosszú és viszontagságos visszaút után szükségessé vált, hogy Jan Appel eltûnjön, és tevékenységemet Jan Arndt folytassa tovább Németországban. Dolgozni, amikor csak szükséges, kitartani testtel és lélekkel, Seefeldben Spandau közelében, és Ammerndorfban Halle közelében, szónokolni gyûléseken idõrõl-idõre, ez volt az életem lényege. Ugyanezt a tevékenységet végeztem a Rajna- és a Ruhr-vidéken, ahol részt vettem az AAUD kiadványa, az Osztályharc (Der Klassenkampf) szerkesztésében. 1920-ban a KAPD a 3. Internacionáléban mint szimpatizáló párt volt elfogadva. Ez az ECC és a KAPD vezetõinek vitájából következett. Az utóbbiak: a holland Herman Gorter, Karl Schröder Berlinbõl, Otto Ruhle az SPD Parlament képviselõje, és Fritz Rasch. A Kommintern 3. Kongresszusán Moszkvában mi mindent megtettünk, hogy ismertessünk minden szempontot, ami befolyásolt minket álláspontunk és politikánk kialakításában. De a többi ország küldöttei nem értettek velünk egyet. A kongresszus által elfogadott fõ döntés azt tartalmazta, hogy mûködjünk együtt a KPD-vel a régi szakszervezetekben és a demokratikus összejöveteleken, és hagyjuk el a "Minden hatalmat a munkástanácsoknak!" követelésünket.
Ez a jól ismert politika volt 21 pontban elõadva, amit követnünk kellett volna, ha csatlakozni akarunk a 3. Internacionálé szervezetéhez. Természetesen felszólaltunk a döntés ellen, és kijelentettük, hogy csak a KAPD megfelelõ szerve hozhat ilyen határozatot. Ez a válasz elintézte visszautunkat. Ekkor visszamentem a Ruhr vidékre Rajna-Westphaliába, és onnan folytattam tovább ahol a kogresszus elõtt abbahagytam. Az 1923 novemberi letartóztatásom vetett véget ennek a tevékenységemnek. A közvetlen ok, hogy a franciák megszállták a Rajna és a Ruhr vidéket, de egy hajó ellopásával (kalózkodással) vádoltak, ezt csak Hamburgban tudtam meg. Ezzel lecsökkent az esélye annak, hogy mint politikai fogoly elkerüljem a kiadatást,....
1926 áprilisában Hollandiába Zaandamba mentem hajógyári munkásnak. Erkezésemet megirtam egy elvtársamnak, akit személyesen ugyan nem ismertem, de megkaptam a cimét. Õ volt Henk Canne-Meijer. Piet Kurmannal együtt õk gondoskodtak rólam Zaandamban. Mindketten a KAPD-vel azonos álláspontot képviseltek, és megszüntették minden kapcsolatukat a Holland Kommunista Párttal, de még nem álltak kapcsolatban a KAP csoporttal. Mindketten Herman Gorter jóbarátai voltak. Kicseréltük nézeteinket és gondolatainkat, és rendszeresen találkoztunk hozzánk hasonló gondolkodású emberekkel. Ezen az úton fokozatosan megszilárdult egy csoport amit Internacionalista Kommunisták Csoportjának (GIK) neveztünk. Álláspontunkat és elemzéseinket a PSIC-ben az Internacionalista Kommunisták Lapjában publikáltuk.
Düsseldorfi vizsgálati fogságom 17 honapja alatt, alkalmam volt Marx tõkéje I-II részének tanulmányozására. A forradalmi harcokat követõ belsõ frakcióharcokon keresztül, és azon tények ismeretében, hogy az orosz forradalom a Párt bürokratái által vezetett államgazdasági rendszerré konszolidálódott, amihez kénytelenek voltunk csatolni az "állam kommunista" vagy "állam kapitalista" kifejezést, végül eljutottam egy átfogó nézõpont kialakitásához. A mérlegelés ideje, tudatosan kiértékelni azokat a gondolatokat, amihez megérkeztünk, az idõ arra hogy figyelembe vegyünk minden multbeli tapasztalatot és cselekvést, hogy mi munkások megtaláljuk a kapitalista elnyomás alól kivezetõ utat és elérjünk a kommunizmusba.
Mint forradalmi munkás, eljutottam Marx Tõkéjének tanulmányozásáig, amibõl megértettem a kapitalista világ mûködését, úgy mint soha azelõtt. Megértettem azt, hogy kényszerit a kapitalizmus egy belsõ, törvényekkel irányított fejlõdés követésére; hogy terjesztette ki alaprendjét egy hosszú perióduson keresztül, legyõzve minden a pre-kapitalista multból örökölt feltételt, hogy állandósítsa a kapitalista termelési módot, és ezzel együtt elvesse a magját egy új és mégfejlettebb, belsõ rendjében még erõsebben érvényesülõ ellentmondásnak is. Megértettem azt, hogy idézett elõ állandóan megújuló változásokat belsõ társadalmi struktúrájában, de ezzel egyidejûleg a legalapvetõbb ellentmondását is, továbbhaladni az antagonizmus új és még feltûnõbb szintjei felé. A kapitalizmus elõször kisajátította a termõföldek munkásait és földjeiket, aztán kisajátította a független élethez szükséges eszközeiket, és ezzel együtt létrehozta azokat a feltételeket amelyekben képes kisajátítani a munkások munkájának termékeit is. A munka feletti rendelkezés joga és ennélfogva a termelõk feletti rendelkezés joga is egy kisebbség kezébe került. Ráadásul a valóság az, rákényszerültünk azon tény felismerésére, hogy az orosz forradalom egyedüli teljesítménye az volt, hogy az OKP egy totálisan centralizált despota hatalom eszközeként mûködött, ellátva a már birtokuktól megfosztott és tulajdonnélküli termelõk fölötti állami elnyomás gyakorlásához szükséges eszközökkel.
De elemzésünk továbblépett: az emberi társadalom legmélyebb és legerõsebb ellentmondása abban a tényben rejlik, hogy a termelési feltételek fölötti rendelkezés jogának legutóbbi elemzésében, hogy mit, menyiért és milyen menyiségben termeljenek eltávolodott maguktól a termelõktõl, és egy magasan centralizált hatalom szerveinek kezébe helyezõdött. Ma 40 évvel azután, hogy mialatt a börtönben ültem mindezt tudatosan felismertem, látom, hogy a fejlõdés ezen iránya egyre nagyobb mértékben jelenik meg a világ minden részén. Az emberi társadalomban ez az alapelv csak akkor gyõzhet, ha a termelõk végül magukévá teszik a munkájuk feletti ellenõrzés jogát, az ellenõrzést afölött, hogy mit és hogyan termeljenek. Minderrõl sokat írtam mialatt a börtönben voltam. Aztán ezekkel a gondolatokkal a fejemben és az errõl szóló írásaimmal érkeztem Hollandiába, hogy találkozzam az Internacionalista Kommunisták Csoportjával.
....
Ma 1966-ban 40 év telt el azóta, hogy mint az Internacionalista
Kommunisták Csoportja elõsször találkoztunk Amszterdamban
azért, hogy megvitassuk és kifejtsük új gondolatainkat.
A felismerés, hogy az orosz forradalom az "állam kommunizmus",
pontosabban az "állam kapitalizmus" megalapitásához
vezetett, kijelölte a gondolkodásunk új irányát.
Mindebbõl szükségszerûen következett, hogy kiábrándultam
abból a nézetbõl is, hogy a kommunista társadalmi
forma, ami magába foglalja a munkának a bérrabszolgaság
bilincsébõl való felszabaditását, az orosz
forradalom szügséges és közvetlen következménye
lehet. Ez valóban új koncepció volt, ami a lényegre,
a bérrabszolgaságból való felszabadulásra
öszpontositotta a figyelmet, és kimondta, hogy az üzemek
és munkahelyek ellenõrzésének elõfeltétele
az, hogy a gyárak szervezetei, a Munkástanácsok gyakorolják
a hatalmat, azért, hogy ebbõl kifolyólag, a munkaórák
átlagát, mint az összes javak és szolgáltatások
termelési idejének mértékét, mind a termelésben
mind az elosztásban be lehessen mutatni.
Ezáltal el fog tûnni a pénz és az érték minden formája, mint a tõke, mint az a társadalmi erõ amelyik leigázza és kizsákmányolja az emberi létet. Ez a felismerés és következményei, határozták meg hosszú ideig Amszterdamban az Internacionalista Kommunisták Csoportjának munkáját. Mindez megjelent egy általunk közösen létrehozott könyvben: a 'Kommunista termelés és elosztás alapelvei'-ben, 168 gépelt oldalon. Izelítõként, idézet a könyv elõszavából:
"A Kommunista termelés és elosztás alapelvei a Holland GIK egy 4-éves periódusának megbeszéléseit és vitáit tartalmazza. Az elsõ kiadás 1930-ban jelent meg Németországban, Berlinben, a Neue Arbeiterverlag-nál (Új Munkáskiadó) az AAUD forradalmi gyári szervezeteinek lapjában. Anyagi nehézségek miatt egy ennek megfelelõ teljes holland kiadás ekkor meghaladta képességeinket. Ehelyett a könyv a GIK Hírlapjában jelent meg folytatásokban. A fordítás miatt a német és a holland kiadás nem teljesen egyezett meg, noha nem volt köztük semilyen lényegi különbség. Az eltérések, a világosabb érthetõség kedvéért, az anyag megjelenésének sorrendjében és a különbözõ meghatározásokban voltak. Reméljük, hogy a könyv mélyreható vitákat indít, és ezzel hozzájárul a forradalmi proletariátussal közös célunk világosabbá és egységesebbé tételéhez, és végeredményben a különbözõ tendenciák közös irányt vesznek."
Az új kiadás elõszavában:
"A könyv gazdasági kifejezésekkel fejti ki, hogy mi az amit elõször végre kell hajtani a politikai tevékenységben. Amit nem pusztán a termelõ eszközök magántulajdonának megszüntetésével szükséges kezdeni, hanem ugyanenyire fontos a bérmunka kiküszöbölése is. Ez minden gondolatunk kiindulópontja. Az elemzésünk ezért elvezet ahoz az elkerülhetetlen következtetéshez, hogy mihelyt a munkások a tömegszervezeteiken keresztül megszerezték a hatalmat, képesek lesznek megtartani azt feltéve, hogy kiküszöbölik a bérmunkát a gazdasági élet minden területérõl, és ehelyett mint minden gazdasági tevékenység csomópontját, az összes használati érték termeléséhez felhasznált munkaidõ tartamát állítják, úgy mint ahogy az egyenérték helyettesíti a pénzt, és ami körül az egész gazdasági élet forogna."
A 30-as német kiadást késõbb elkobozták és megsemmisítették. Ezt követõen egy rövid kivonat jelent meg New-Yorkban, és a német verzió a Kampfsignal-ban (Harcra hívó jel), 1955-ben megjelent még egy angol nyelvû verzió Chicagóban a Council Correspondence-ban
Személyesen részt vettem a holland GIK plitikai tevékenységében. 1933 áprilisában közzétették, hogy a 'barátságos Németország' ismét látni kíván. Kiutasítottak mint nemkívánatos idegent! Amszterdam segítõkész rendõrkapitánya hagyott idõt személyes ügyeim elrendezésére. Ismét elérkezett az illegalitás ideje. Jan Appel újra eltûnt a színrõl. Késõbb a 2. Világháború kitörése után szerepet játszottam az ellenálló mozgalomban, közvetlenül Hitler fasiszta rezsimjével szemben, ami 1940-ben szállta meg az országot.
Az ismert holland baloldali vezetõ Sneevliet és 13-18 másik elvtárs kivégzése után, folytattuk a harcot megmaradt elvtársainkkal. 1945 után kiadtuk hetilapunkat a Spartacust, ami 48-ig jelent meg. Idõközben egy súlyos utcai baleset következtében kórházba kerültem, és ezzel ismét feltûntem a társadalmi élet színterén. Több mint 20 burzsoá polgár jó és helyes összefogása védett meg attól, hogy egyszerûen kirakjanak a határon! Az ellenállási mozgalomban való részvételem miatt döntöttek mellettem. Jan Appel ismét megjelenhetett, de ígéretet kellett tennie, hogy egy idõre tartózkodik minden politikai tevékenységtõl.
Ezzel ért véget élettörténetem e fejezete.
Jan Appel
1966