O Romam, Romam, perpessam turpia Romam!
At Flaccus Veneres concinit, ecce, lyra.
Candida num splendent Capitolia lumine prisco?
Non fert indignum libera Roma iugum?
Heu, ubi, avita fides, libertas dulcis ubi nunc?
Mortalis colitur, pro pudor, aede deus!
Ingeniis magnis celebratur fama tyranni:
Interiit populus, sordida turba manet.
An fallor maerens et nil nisi iussa tributa
Persolvit vates Caesaris arma sonans?
Totam cum videas animum uni vendere Romam,
Immunis cur sit, quisque ferit citharam?
Forsan, dum cantat ludosque iocosque poeta,
Immensis lacerat pectora fida dolor
Et secum tacitus: "Bruti nunc urbe superba
Nil praeter Venerem, gaudia, vina licet."
"Caecus amor nostri, metus atque infanda libido,
Quidquid erat sancti, cordibus expulerant.
Nil est iam virtus, nisi verbum, nomen inane;
Somnus libertas, prendere, quem nequeas.
Sola regat rebus dubiis prudentia mores,
Discantur monitus, docte Epicure, tui:
Mitte Urbis curam; falIentis semita vitae
Te beet: aequo animo; quidquid erit, tolera!
"Culmina Soractis, en adspice, nix tegit alta,
Ingere ligna foco, funde Falerna, bibe;
Venturi secreta aevi, fuge quaerere, quae sint,
Serius ocius, heu, pallida mors veniet.
Gaude hodie, dum fata sinunt, tristesque sorores,
Crinibus et nitidis myrtea serta geras,
Nec tu sperne choros, cantum, convivia, amores:
Summa bona haec credas, quae tibi vita
dedit."
"Felix, qui didicit vitare negotia longe
Vivere scitque sibi rura paterna colens!
Absint divitiae, paupertas absit acerba:
Tu mediam quaeras, aurea namque, viam.
Saepius excelsos feriunt vaga fulgura montes
Deiecta et vento populus alta ruit:
Omnia tuta virent Tiburni valle reducta,
Arbusta et flores molle sonant zephyro.
"Quos praebent artes, rerum et natura lepores,
Si sapis et calles vivere, id omne tuum
est,
Quamque iuvat lenes noctu repetisse susurros
Furtivae Veneris tempore composito!
Dic, utram malis, Pyrrhamne Chloenne tenellam?
Aetas, dum loquimur, livida iam fugiet:
Fructum praesentis tu percipe providus horae,
Venturo metuens credere carpe diem!
Gaudia tu vitae cantas, divine poeta!
Tristem animum dulci parce movere sono!
Nos quoque sensimus, heu, deflenda clade Philippos,
Nos quoque vidimus, o, cuncta perisse
bona.
Tempora nostra tuis componere forte licebit:
Aetas haec nova iam coeperat esse senex,
Vulnera sed torrent, maeremus corde profundo,
Est sanctus nobis semper eritque dolor!
Rebus in adversis discamus vivere fortes!
Carcer, vincula, mors, non tibi summa
mala!
Devictis pulchrum causa confidere iusta:
Magnis iam coeptis fata viam invenient.
Decisas pennas temptant relevare poetae
Iamque monent segnes iamque iterum astra
petent:
Persta atque obdura, noli spem ponere, pectus,
Ex humili luctu surge age, surge anime! |
Oh Róma, Róma, megalázott
Róma!
Horatius im örömrül dalol,
Mikéntha rajtad rablánc nem is
volna,
S diszében állna még a Capitol.
Oda a hit és oda a szabadság;
Egy ember Isten - hogy' tûrhetni meg!
Dicsõségét lángelmék
harsogtatják,
Nincs többé nép, csak élvezõ
tömeg.
Avagy csalódom, s e hízelgõ
óda
Csupán adó, melyet fizetni kell,
S ha lelkével adózik egész
Róma,
Mért volna ment az, aki énekel?
Avagy talán az örömök dalában
A költõ szíve majd hogy megszakad,
S némán kiált: a Brutusok
honában
Csupán a jó kedv s múlatság
szabad.
A félelem, az önzés, élvezetvágy
Kiöl belõlünk minden szent hitet:
Erény te puszta név, te meg szabadság
Egy álomkép, mit birni nem lehet;
A bölcseség Epikur tudománya,
És az egyetlen erkölcs az eszély;
A közügyektõl vonúlj
a magányba,
Történjék bármi, türd
el, vígan élj!
Nézd, nézd Soractét magas
hó borítja,
Tégy fát a tûzre, bõven
tölts, igyál;
Ne kérdezgesd, mi a jövõnek
titka,
Elõbb-utóbb csak eljõ a
halál.
Addig hát élvezd, amit sorsod enged;
Övezze myrtus fényes fürteid',
Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet,
Az élet drága, legfõbb kincseit.
Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mivelve önkedvére
él,
A gazdagság- és szegénységtõl
távol,
Arany középszer, benned hisz, remél!
A bércoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti
meg,
De minden oly ép Tíbur völgye
táján,
Virágon, bokron lágy szellõ
lebeg.
A természet, mûvészet annyi
bája
Köszönt és kínál
minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt
órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobban, Chloét-é vagy
Pyrrhát?...
De az idõ fut, csak beszélve így
Szakítsd le minden órádnak
virágát
És a jövõbe kevésbbé
se hígy!
Oh édes hang, oh gyönyör nagy
költõje,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Philippi mezõje,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.
Korunk talán hasonló a tiédhez.
Ez uj világ is már rohadni kezd,
De fáj sebünk, de szívünk
mély bút érez,
Hitünk jelképe: szenvedés,
kereszt.
Szenvedve, küzdve és lemondva élni...
Nem legnagyobb rossz börtön és
halál,
Az igazságban ne szûnjünk remélni
Egy-egy nagy eszme még utat talál.
A költészet, bár törve
égi szárnya,
Még fönnen száll, meg folyvást
tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes
árnya,
Szenvedj, remélj, hígy, lelkesülj
te szív! |