Ad ciconiam

A gólyához
 

Cito reverte! ne te mendax radius
Fallat rivusque flebilis;
Cito reverte! ver nusquam reperies:
Hic vita friget gelida.

Relinque campos: in campis sepulchra sunt;
Fuge stagnum: inundat sanguine;
Cave ne sedeas in summis turribus,
Ubique ardentia tigna sunt.

Rogo, demigra - ut melius - domo mea,
Sed tu nidum quo, quo invenies?
Ubi subter desperantes non clamant
Nec terrent caeli fulmine.

Cito reverte! Te exspectat meridies,
Nobis felicior avis;
Duas tibi sors patria dedit:
Heu! nostra perivit unica.

Vola! vola! si tu exsules invenies
Procul, procul in meridie,
Dic, dic eis disoersos hic perire nos
Instar solutae mergitis;

Multos sepulchro, multos carcere obrui,
Et mutos flere superstites;
Esse, qui flentes quaerant patriam
Traiicientes maria;

Sit sterilis, precari sponsam virginem;
Parentes natos mortuos
Non lacrimare senesque gaudere haud  procul
Abesse mortis requiem.

Enarra adhuc haud satis esse - proh pudor! - 
Excidi nos ut ilicem,
Rodere, ut vermes intus in eversa arbore
Criminatores civium,

Prodi iam fratrem a fratre, patrem a filio:
Tamen tace, ne loquere,
Ne sit coactus exsul, ut gentem suam,
Quam luget nunc, abhorreat.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak 
Csalárd napsúgár és síró patak; 
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, 
Az élet fagyva van, s megdermedett. 

Ne járj a mezõn, temetõ van ott; 
Ne menj a tóra, vértõl áradott; 
Toronytetõkön nézvén nyughelyet, 
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet. 

Házamról jobb, ha elhurcolkodol, 
De melyiken tudsz fészket rakni, hol 
Kétségbeesést ne hallanál alól, 
S nem félhetnél az ég villámitól? 

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; 
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. 
Neked két hazát adott végzeted; 
Nekünk csak egy volt! az is elveszett! 

Repülj, repülj! és délen valahol 
A bujdosókkal ha találkozol: 
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, 
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! 

Sokra sír, sokra vak börtön borul, 
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; 
Van aki felkél, és sírván, megyen 
Új hont keresni túl a tengeren. 

A menyasszony meddõségért eped, 
Szüle nem zokog holt magzat felett, 
A vén lelke örömmel eltelik, 
Hogy nem kell élni már sok ideig. 

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk! 
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk: 
A kidült fában õrlõ szú lakik... 
A honfi honfira vádaskodik. 

Testvért testvér, apát fiú elad... 
Mégis, ne szóljon errõl ajakad, 
Nehogy ki távol sír e nemzeten: 
Megútálni is kénytelen legyen!