Bölcs
gondolatok
"Akiben zűrzavar van – zűrzavart
hoz létre környezetében. Akibenrend van rendet teremt maga körül." A gyermek még
főleg reaktív lény. Viselkedése válasz arra, ahogy a környezet viselkedik vele
szemben. A felnőtt ember megszerezte a valódi aktivitás lehetőségét,
formálniképes környezetét. Lelkiállapota akarva-akaratlanul kisugárzik
környezetére.Bajainkért sokszor a külső körülményeket vádoljuk, holott mi
formáltuk ilyenné azokat. Ha rendet teremtünk magunkban, legnehezebb
helyzeteinkben is megtaláljuk a megoldást
"A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen." Gondolkodásunk
fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el
azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken
rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel
ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság,
a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat
tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.
"Mindenről lemondhatunk, csak életünkfő gyökereit nem vághatjuk át.
Keresem életem gyökereit." Az életben nem lehetünk meg
kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. De nem szabad olyan
kompromisszumokat kötni, amelyeket nem tudunk elviselni. Életünk alapjainak
sértetlenül kell maradnia. Meg kell ismernünk ezeket az alapokat – a többi nem
érdekes
.
"Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim
súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban."
Milyen hamar megfeledkezünk mások
problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei,
örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad
túlértékelni a "Mit szólnak hozzá?" - jelentőségét. Az embereket nem
foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket.
Ugyanígy örömeink, eredményeink sem. Mennyit marcangoltuk magunkat,
szégyenkeztünk értelmetlenül. Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen.
"Alapvető történéseinket egyedül
kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja." Pszichológiai
szempontból az emberiség fejlődéstörténete a szuverén személyiség, az
"Én" kifejlődésének útja. Felbomlottak a nagy vérségi, gazdasági,
vallási közösségek, amelyek igazi feloldódást kínáltak. Életünk legfontosabb
eseményeit egyedül éljük át, senki sem "léphet be személyiségünkbe",
hogy helyettünk éljen. Egyedül születünk, egyedül szenvedjük meg
betegségeinket, félelmeinket, egyedül éljük át megismeréseinket, egyedül halunk
meg. Ha ezt a magányt vállalni tudjuk, ha nem menekülünk hamis fanatizmusokba
és más kábulatokba, akkor nem terheljük túl kapcsolatainkat azzal, hogy olyan
megosztást követelünk, amit senki sem adhat meg. Ezzel az alapérzéssel tudunk
igazán együtt élni valakivel. Mert segíteni sokat lehet egymásnak.
"Semmilyen
érzelem nem állandó hőfokú. Az érzelmek élnek, tehát természetes lüktetésük,
apályuk és dagályuk van."Minden kapcsolatnak vannak felfelé
ívelő és romló periódusai. A kapcsolat vállalása azt jelenti, hogy rossz
szakaszaival együtt vállaljuk. Egy kapcsolat újra kiemelkedhet a
hullámvölgyből, ha megértően segítünk. Ha sértődötten elvonulunk, akkor baj
lehet. Az emberi viszonyok nem tenyésznek szabadon, mint a gaz -gondoznunk,
ápolnunk kell őket, mint a nemes növényeket
.
"Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember
társulásából keletkezik." A birtoklás, a kizárólagosságra
törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak?
S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem
szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk
azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e
egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy
túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné
is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk,
hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak
belső szabadságban lehet.
"Az ember oszthatatlan teljesség. Csak az egész embert lehet elfogadni
vagy elutasítani." Az emberi kapcsolatok, kötések mindig az egész embernek
szólnak. Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk
fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes
számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Nem
"trancsírozhatunk" szét egy embert különböző sajátosságai szerint.
Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?
"Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul.
Addig él, amíg öröm adni és elfogadni." Az emberi
kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és
elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális
örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel megadni és
elfogadni - egymásnak és egymástól - mindazt, ami életünk egyensúlya
szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert
öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az
áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást
megakadályozó félelem vagy gőg; - ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat
válságát, az összetartozás érzésének apályát.
"Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és
ellentmondásait." Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is
vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek
egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben
ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes
vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is.
Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha
unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül
fel kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól.
A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső
ellentmondásainkat.
"Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és
kapcsolataink fényét, melegét." Minden fényforrás és melegség
kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a
törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok
elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek
ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz,
amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat
elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a
kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is - mint
a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.
"Egy emberért mindent vállalni
kell. Egy helyzetért nem." Amíg számunkra egy ember fontos
- addig mindent vállalnunk kell érte, és mmegéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem
az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi
biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó.
Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be
magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel.
Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól,
nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet
alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik.
"Együtt
kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. A hetedik ajtó csukva
maradhat." Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a
férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz,
hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember
együttélésének ez az igazi értelme. Az "Én" nem oldódhat fel a "Mi"
élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a
kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok,
élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is
mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis
kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni
"Életünk
története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll. Mindkettőnek eljön az
ideje." Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre
kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit
"hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt,
szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A
kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak
szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag
és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk,
mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet
arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud
megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer
szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap
húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta
szétválásban tönkremegy két ember.
"Figyelj
csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél." A szorongó
embert leginkább a képzelete gyötri meg. Irreálisan felnagyítja a jövő
félelmetes lehetőségeit. Ennek az az oka, hogy a szorongás tárgyat keres
magának, amihez hozzátapadhasson. Tárgytalan félelmeinket legalább érthetővé
akarjuk tenni a magunk számára. Ez a folyamat utólagos: először van a
szorongás, azután hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőséghez. Mennyit féltünk
fölöslegesen a holnaptól, amely eljött, sőt ma már múlttá vált - túljutottunk
rajta, és az elképzelt rémségek sehol sem voltak. Olyan ez, mint egy vizsga
vagy egy műtét. Mennyire félünk tőle, s utólag csöndben azt mondjuk: Ennyi volt
az egész?
"Az,
ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy." Kivel vagyunk
elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját
lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső
felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De
ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz -
így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy
cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják
összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit.
Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell
vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák.
"Ember
vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - sem bennem, sem másokban." Az életen nem
lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell
hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg
magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét.
Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így
állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell
ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek
lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon.
Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy
emberben: "sugár és salak" – ettől ember.
"Rosszul gondolkozik az, aki a külsőleg megvalósíthatót összetéveszti a
belsőleg lehetségessel." Az objektív valóság sokféle
lehetőséget tár elénk. Ennél sokkal szűkebb az a tartomány, amire szubjektíve
képesek vagyunk. A legértelmetlenebb, ha azzal gyötörjük magunkat: Mi lett
volna, ha...? Múltunkat elfogulatlanul vizsgálva egyértelműen láthatjuk, hogy
bár sokféle út állt nyitva előttünk, mindig azt tettük és választottuk - amire
belső lehetőségünk volt. Ezért nem lehet az életet "elrontani".
"Senki
sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált
regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk." Nem tehetünk
eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek
annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét
kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk
felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt
"Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és
választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk,
lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani".
Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei. "Járj
utadon, és ne bánd, hogy mit beszélnek!" - ez volt Marx egyik
jelmondata. Az emberek rengeteg dologhoz indokolatlanul hozzátapasztják a bűn
fogalmát. Ezzel védik a konvenciókat, a szokásokat, az érdekeket, az illemet, a
változó erkölcsi divatot. A minket gyötrő bűntudatok legnagyobb része
indokolatlan. Az erkölcsnek ez a felhígulása elhomályosítja igazi értelmét: az
emberi értékek, az emberi méltóság védelmét. Minket pedig bizonytalanná és
szorongóvá tesz. Hányszor nem követjük a szívünket, s menekülünk el önmagunk
elől nyugtatók vagy ital segítségével. Őrizni és védeni kell az emberi élet
értékeit önmagunkban és másokban - ennyit jelent a tisztesség.
"Nincs
nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem." A többi
élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek
vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, megszereztük az "Én"
élményét. Ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek meggátolnak abban, hogy
önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran
megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg - noha jól tudjuk, hogy
milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az
önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember
megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a
bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.
"Minél távolabb menekülünk
félelmeinktől, annál nagyobbaknak és fenyegetőbbeknek látszanak. Ha közel
megyünk hozzájuk - jelentéktelenné zsugorodnak." Az ismeretlen
mindig ijesztő, és szorongást kelt bennünk. Amit nem ismerünk, arról
képzelődünk. A képzeletünket nem kötik reális határok. Hajlamos tehát arra,
hogy mértéktelenül felnagyítsa a dolgokat. Ezért szorongásos fantáziánk is
egyre növekedhet. Ez ellen nincs más védekezés, csak ha nagy elszántsággal a
valóságban éljük át azokat a helyzeteket, amelyektől félünk. Az átélés és a
megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket; a félelmek
enyészni kezdenek. "Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta" - ez a félelem
igazi eloszlatója.
"Minden
változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is
észrevétlenül feloldja az idő." A pánik és főként a depresszív
hangulat sokszor abból a hamis tudatból keletkezik, hogy a jelen mindörökre
megmarad, a jövőnk olyan lesz, mint a múltunk. A pillanat kudarcát, szégyenét,
megfosztottságát elmúlhatatlannak érezzük, úgy gondoljuk, hogy így nem lehet
élni. Gyerekek és kamaszok gondolkoznak így, akiknek gondolati horizontját
teljesen elfedi egy adott helyzet. Ezért is reagálnak érzelmileg olyan
szélsőségesen. A felnőtt ember már tapasztalhatja, hogy elviselhetetlennek
érzett helyzetei egy idő után már érdektelenek, sokszor már csak halványan,
minden érzelmi jelentőség nélkül emlékszik vissza rájuk. Ezt a tudást meg kell
őrizni a kétségbeesés órájában is.
"Három
fegyverünk van a szorongások ellen: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és
a vállalt magány." Szorongásaink, lelki bajaink jó része abból származik, hogy
meglazult betagozódásunk a világ egészébe, hiányosak a "kozmikus"
kapcsolataink az emberekkel, az állatokkal, növényekkel, ásványokkal, és az
emberi kultúra által létrehozott alkotásokkal. Lelki egyensúlyunk helyreáll, ha
legalább három képességet kifejlesztünk magunkban: Tudunk jóban lenni a
világgal - ez a kapcsolatteremtés képessége. Tudunk nemet mondani arra, ami
ellen erkölcsi érzékünk tiltakozik - ez a szembenállás képessége. Tudunk
egyedül maradni, ha éppen arra van szükség - ez a vállalt magány. Ha csak az
egyikre vagy másikra vagyunk képesek, megbillen az egyensúlyunk, egyoldalúvá
torzul az életünk. A teljes ember tud örülni és együtt lenni, tud haragudni és
javítani, tud szemközt maradni önmagával.
"A beszédem akkor lesz egy velem,
ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet." Mennyi
energiát fecséreltünk el fecsegésre, amikor üres szavakat váltottunk üres
emberekkel. Sokat beszéltünk magunkról, keveset hallgattunk másokat. Már sok
baj származott a fölösleges beszédből. Abból soha, ha hallgatni tudtunk. Nem
kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig
szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit - érdemes
elmondani. És hallgathatunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk.
"A
belső fegyelem megtart, mint testet a csontváz. A külső fegyelem páncél; véd és
akadályoz." A természetben az alacsonyabb rendű élőlényeket kitinpáncél
védi. Kívül kemények, belül puhák. A páncél: fal köztük és a világ között. Ha
áttörik, védtelenek. A magasabb rendű élőlényeknek gerincük van. Kívül lágyak,
a tartásuk belül van. Szabadabb a viszonyuk a világhoz, s bár könnyebben
megsérthetők, mégis nagyobb biztonságban vannak. Az emberi psziché szétesik
fegyelem nélkül. A fejlődés útja az, hogy a külső fegyelem belső fegyelemmé
változzon. Csak a belső fegyelem tanít meg élni a szabadsággal. Belső fegyelem
nélkül a szabadság megbetegít. Ezért van olyan sok pszichés zavar a modern
kultúrában.
"Csak az egyértelmű cselekvés hatásos. A bizonytalan cselekvés bizonytalan
eredményt szül." A világban az akció-reakció törvénye uralkodik. Amennyire
koncentrált erőt fejtek ki egy irányban, olyan koncentrált hatást fogok elérni.
Csak határozott kérdésre kapok határozott választ. Vannak alapvető
élethelyzetek, amelyekben csak egyértelműen szabad cselekedni. Ha már
töprengek, vacillálok – akkor ne cselekedjem. Ha gondolkozni tudok azon, hogy
megházasodjam-e, szülessen-e gyermekem, hivatást változtassak-e - akkor ne
tegyem. Meg kell várnom, míg a dolgok egyértelművé tisztulnak bennem – akkor
könnyen és határozottan tudok cselekedni. És ez meghozza az eredményt.
"Az
élethelyzeteim adottak. Ebben determinált vagyok. Rajtam áll azonban, hogyan
viselkedem e helyzetekben. Itt a szabadságom." Élethelyzeteink
nagy részét - családunkat, szociális körülményeinket, betegségeinket - szinte
"készen kapjuk", vagy legalábbis igen sok, tőlünk független külső
faktor határozza meg azokat. Viselkedésünk szabályozása azonban a hatalmunkban
van, tőlünk függ. Így fonódik össze életünkben a determináció és a szabadság.
Epiktétosz figyelmeztet arra, hogy azzal kell foglalkoznunk, ami tőlünk függ.
Egy adott helyzetben sokféleképpen lehet viselkedni. Thomas Mann írja:
"Eljött Petepré életének nehéz órája, amitől mindig félt - s lám, nemessé
formálta azt." A szabadság értelme a nehéz helyzetek nemessé formálása
viselkedésünkkel.
"Az
igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk
gondolunk." Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe.
Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják
sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink,
igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk
van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös
hullámhosszon működik az "adó-vevő berendezésünk." Ugyanabban a
városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta
tréfásan Füst Milán: "Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy
kerestetik!" Szeretnénk szerelmesek lenni - és beleszeretünk valakibe. Ami
fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra
sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.
"A
hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel
mérik." Filozófiai szempontból ismerjük az idő objektivitását. De
életünknek van egy szubjektív időrendje is. A pszichológiai idő- élmény egyéni
és sajátos. Mennyire aktuális lehet számunkra valami, ami tíz éve történt, és
milyen közömbös egy tegnapi esemény. Milyen hosszú és unalmas lehet átélni
eseménytelen nyári hónapokat. A napok végtelenül lassan vánszorognak. De
visszatekintve egy röpke pillanatnak tűnik a nyár. Nem történt semmi, amit
emlékezetünk megőrizhetett volna. Ám milyen gyorsan rohan el ugyanez az idő, ha
eseményekkel zsúfolt. De visszapillantva rá végtelen hosszúságúnak érezzük,
annyi minden történt. Így vagyunk az életünkkel is. Ezért kell bátran és
kíváncsian élni. Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés
kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és
jó életünk lesz, bármeddig tartson is. A gyáva élet mindig rövid.
EGY A FÖLDDEL!
EGY AZ ÉGGEL!
EGY A
MINDENSÉGGEL!